Manuálterápia fiatal sportolóknál

Szabó Dorottya PhD gyógytornász és manuálterapeuta, a PMFC teljes játékosállományának gyógytorna- és rehabilitációs ellátásáért felelős szakembere. Doktori kutatása a „Testtartás-elemzés jelentősége fiatal úszók és labdarúgók sérülésprevenciójában” témára épült (PTE ÁOK Sportmedicina Tanszék), így különösen jól látja, hogyan kapcsolódik össze a növekedés, a mozgás és a terhelés a fiatal sportolók életében. Éppen ezért kerestem meg őt: szerettem volna tisztábban látni.

– Dóri, mit ad a manuálterápia egy sportoló gyerek mindennapjaiban, és miben más, mint a gyógytorna vagy a sportmasszázs?

– A manuálterápia egy gyűjtőfogalom: kézzel végzett diagnosztikus és terápiás fogások összessége, amely a mozgásszervi rendszer működési zavaraival foglalkozik. A manuálterapeuta képzés egy akkreditált 2 éves képzés, amelyet gyógytornászok és orvosok végezhetnek kizárólag el. A manuálterapeuta mindig a gyógytorna folyamatot támogatja, így a két szakma szorosan összekapcsolódik.

A manuálterápiát leginkább akkor alkalmazzuk, ha valami már fáj vagy sérült. Fontos, hogy a manuálterápia passzív módszer: átmeneti eredményt ad, és a gyógytorna aktív mozgással egészíti ki a terápiát. Tehát egy manuálterapeuta gyakran egyben gyógytornász is, aki a passzív kezeléseket aktív mozgásprogramokkal egészíti ki, hogy a javulás tartós legyen. A sportmasszázs elsősorban regenerációs, feszültségoldó eszköz, nem helyettesíti a gyógytornát vagy manuálterápiát, de jól kiegészíti azokat.

– Milyen sérülésekkel fordulnak leggyakrabban hozzád az utánpótlás sportolók?

– A különböző sportágak más-más testrészeket, izomcsoportokat terhelnek túl, így az úszóknál leginkább a váll, míg labdarúgóknál és kézilabdázóknál főként az alsó végtag sérülékeny, utóbbiaknál ehhez gyakran a váll is társul. Kosárlabdázóknál a boka és a térd számít kritikus pontnak, tornászoknál pedig leginkább a gerinc kapja a legnagyobb terhelést. A küzdősportolóknál a derék mellett szinte az egész test érintett, részben a kontakt, részben a technikai hibákból eredő sérülések miatt.

A vízilabdázók is jelentős terhelésnek vannak kitéve, és több területen is hajlamosak túlterheléses panaszokra. Esetükben a váll, a gerinc és a térd környékén jelentkeznek leggyakrabban mozgásszervi panaszok. A sok fej feletti ismétlődő mozdulat és a dobás könnyen okozhat „vízilabdázó vállat”, ami a sportág egyik legtipikusabb túlterheléses sérülése. Emellett a vízben végzett folyamatos lábkörzés és stabilizálás a térdízület panaszaiban manifesztálódhat, illetve a dobások során a szilárd támasz hiánya miatt az ágyéki gerincet veszi igénybe jelentősen.

A sportági terhelés mintázata határozza meg a tipikus sérüléseket, ezért fontos a sportág-specifikus vizsgálat és prevenció, ami legalább olyan fontos, mint az edzésmunka. Tehát ezeket a területeket célzottan kell erősíteni, stabilizálni, nyújtani. Ha a gyerek vállát, csípőjét, térdét folyamatosan karbantartják, és figyelnek a növekedési időszakokra, elkerülhetők azok a sérülések, amelyek egyébként akár egy sportpályafutás végét is jelenthetnék. A mozgástartomány megtartása, a törzsizomzat fejlesztése, a helyes testtartás és a rendszeres masszázs, gyógytorna sokkal nagyobb védelmet ad, mint bármilyen gyors beavatkozás utólag.

– A szülők mennyire vannak tisztában a manuálterápiával? Tudják mikor célszerű hozzád fordulni?

– Sokan nincsenek tisztában vele, hogy mit jelent a manuálterápia. Általában a gyerekek gyógytornára érkeznek, és a vizsgálat során derül ki, hogy szükséges-e manuális beavatkozás. A manuálterápiás kezelés nem mindig jár azonnali „beavatkozással”; néha csak diagnosztizálunk, és a gyógytorna segítségével javítjuk az állapotot. Fontos, hogy a manuálterapeuta sportágspecifikusan értékelje a terhelést és a problémákat, így a kezelések személyre szabottak lehetnek.

– A pubertás alatti növekedési ugrások időszakában a gyerekek fokozottan sérülékenyek. Szülőként mit tehetünk ilyenkor a megelőzésért és a biztonságukért?

– Fiúknál 13 éves kor környékén, lányoknál kicsit korábban indul a növekedési szakasz. Ilyenkor a motorikus teljesítmény átmenetileg csökkenhet, a koordináció, az erő és az állóképesség is változik. Ez teljesen természetes, nem kell megijedni, de fontos a prevenciós gyakorlatok és a könnyű regenerációs mozgás beépítése az edzésekbe. Amíg a gyermek a csúcs növekedési szakaszban van, a terhelés-pihenés arányt folyamatosan figyelni kell. Az edzőknek is jelezni kell, ha a gyerek fáradtabb, mozgása szétesik, ekkor csökkenteni kell a terhelést vagy beiktatni regenerációs gyakorlatokat, például hengerezést, nyújtást.

– Mit tehetünk otthon szülőként a regeneráció érdekében?

– Napi fél óra elegendő: nyújtás, hengerezés, kisebb elektroterápiás eszközök (TENS) használata, fájdalomcsillapítás és izomtréning. Fontos, hogy a gyermek visszajelzéseit figyeljük, és szükség esetén szakemberhez forduljunk.

– Hogyan néz ki a fiatal sportolók rehabilitációja egy komolyabb sérülés vagy sportbaleset után? Melyek az első lépések, és mikor térhet vissza a gyermek biztonságosan az edzéshez?

– A gyógytorna az első lépés a rehabilitáció során, szinte azonnal elkezdhető. A manuálterápia kiegészítő, ha a gyermek állapota engedi. A visszatérés az edzéshez fokozatos, funkcionális tesztekkel ellenőrizzük, hogy a mozgástartomány, az erőviszonyok és a szimmetriák rendben legyenek. A teljes gyógyulás után a sportoló fokozatosan tér vissza az aktív edzésbe.

– Milyen regenerációs módszereket javasolsz az edzőknek és milyen rendszerességgel?

– Fontos, hogy az edzésterv része legyen a regeneráció. Ez lehet könnyű aerob mozgás (kocogás, szobabicikli), nyújtás, hengerezés, masszázs. A módszer kevésbé számít, a lényeg a test átmozgatása, a fáradtság csökkentése és a regeneráció elősegítése. Manuálterápia és izomegyensúly fenntartása szintén fontos, de ezek passzív kiegészítői az aktív edzésnek.

– Mit üzennél a sportszülőknek? 

– Figyeljetek a gyermek visszajelzéseire, ne féljetek szakembertől tanácsot kérni. A prevenció, a terhelés-pihenés arány, a növekedés figyelése és a megfelelő regeneráció kulcsfontosságú. Nincs tökéletes recept, de a hosszú távú cél: egészséges, fizikai aktivitásra képes sportoló nevelése, aki pályafutása után is aktív maradhat.

Lezáró gondolat

Dórival folytatott beszélgetés után egyértelművé vált, hogy a rendszeres nyújtás, hengerezés, a terhelés-pihenés egyensúlya és szükség esetén a szakemberrel való konzultáció nem plusz teher, hanem befektetés a hosszú távú egészségbe. A cél egyszerű: segíteni, hogy a gyerek biztonságosan sportoljon, fejlődjön, és sérülések nélkül maradjon aktív a pályafutása után is.