Sportoló az e1ső – pro-bono program
„Sportoló az e1ső” sportmentál coaching program – Interjú Kenyeres András sport mentáltrénerrel
Kenyeres Andrással beszélgetek újra, a korábbi interjúnk, „A sportban is új nyelvet kell tanulnunk” folytatásaként. Az utánpótlássportban egyre hangsúlyosabban jelenik meg a mentális jóllét kérdése. A gyerekek terhelése, a teljesítményközpontúság és az edzők-szülők elvárásai olyan közegben találkoznak, ahol a sport eredeti célja – a fejlődés, a közösség, az öröm – sokszor háttérbe szorul. A „Sportoló az Első” program ebben a helyzetben teremt hidat szakemberek, fiatal sportolók és szüleik között, elérhetővé téve azt a mentális támogatást, amely alapvető lenne, mégis sokak számára elérhetetlen. Interjúnkban arról beszélgetünk, hogyan született meg a program, milyen problémákkal szembesülnek ma a gyerekek a sportban, és miért kulcskérdés az utánpótlás mentális egészsége.
– Honnan jött a „Sportoló az e1ső” pro-bono program gondolata?
– Szilágyi Áronnal tavaly nyáron kezdtünk együtt dolgozni. Azon gondolkodtunk, hogyan lehetne segíteni a sportolókat mentális területen is, különösen azokat, akiknek erre nincs lehetőségük. Ezt a kezdeményezést nyitottuk ki, ugyanis van egy képzésem, amely már hat éve fut; sok jó szakember végzett nálam, akiknek lenne lehetőségük gyakorlatot szerezni, és vannak sportolók, akiknek szükségük lenne erre, de nincs anyagi lehetőségük, vagy egyszerűen kíváncsiak, kipróbálnák, milyen egy ilyen mentális támogatás. Van tehát kínálat és kereslet, így jött létre a Sportoló az Első Program. Ez egy tudatosan átgondolt program.
Több szakember már aktívan dolgozik benne, szépen elindultak a folyamatok. Úgy vizionáltam magamnak, hogy néhány hónap múlva ott tartunk, hogy nem győzzük önkéntessel. Jelenleg 60-nál is több szakember ajánlotta fel a segítségét pro bono a jó ügy érdekében.
Ez így összességében több száz óra segítség a sportolóknak és akár sportszülőknek. A szakemberi oldalról óriási a segíteni akarás. Most kezdjük gyűjteni a jelentkezőket sportszülői és sportolói oldalról is a háromórás ingyenes üléssorozatokra. 14 év feletti, versenysportban lévő fiatalok és vagy képviselőik, szüleik jelentkezhetnek.
– Személyesen vagy online folyik egy konzultáció?
– Azt gondolom, inkább az online mód fog beválni, és ez a segítő szakmában óriási előny. A sportolóknál különösen hasznos, mivel általában időszűkében vannak. Ráadásul ezzel a lehetőséggel az egész országban bárkinek tudunk segíteni. Így online keretek között ez a megoldás a leghatékonyabb.
– Az a tapasztalat, hogy az edzők és a szülők is kezdik felismerni, hogy az utánpótlásban is fontos a mentális jóllét?
– Igen. Most kezdjük Magyarországon is megélni azt, hogy utánpótláskorosztályban is gondolkodunk. Most egyre több sportágban, egyre több helyen tesznek bele energiát, időt, pénzt. Ez elemi dolog kellene, hogy legyen. Mint ahogy írót sem úgy képzünk, hogy nem tanítjuk meg írni. A sportban rengeteg mindent megtanulhatnak: attitűdöt, morált, csapatkohéziót. Az iskola nem feltétlenül adja meg ezeket. A sport rengeteget adhat: megtartó közeg, ahol megtanulnak küzdeni, és életre szóló barátságok is születhetnek. Ezért sem nem mindegy, milyen a mentális állapotban vannak.
– Te hogyan látod, az utánpótlás korosztály leggyakrabban milyen mentális kihívások érik?
– A legnagyobb: a nyomás. A gyerekek sokszor csak játszani akarnak, jól érezni magukat, közösségben lenni. Volt erről felmérés is: a „teljesítmény” nincs is a top ötben náluk. A társadalom viszont túlreprezentálja a teljesítménykényszert. Ez már óvodában is elindulhat. Ha a környezet szorongóvá teszi a közeget, akkor a sport nem adja meg azt, amit adhatna. Sőt, akár egyfajta önbizalomgyilkossá is válhat.
A másik nagy probléma: túledzés. Ha valami nem megy, akkor „kétszer annyit edzeni”. Ez nem biztos, hogy a jó irányba mutat. Nyugaton sokkal inkább tudatos, játékos, oldott edzésformák vannak. Én itthon ezt kevésbé látom. Nálunk sokszor szinte „munkába járnak” a gyerekek. Ez pedig mentálisan nagyon fárasztó.
– Ez összefügg azzal, hogy az edzőket is edukálni kell?
– Abszolút. Nemcsak kommunikációban, hanem abban is, hogyan lehet mentálisan frissen tartani az utánpótlást. Magyarországon több tízezren vannak utánpótlásban, ennek a nevelő hatása óriási.
– Szerinted azért van ez, mert a szabadidősport nincs eléggé jelen?
– Szerintem a keretrendszer nincs jól kitalálva. Sok versenysportoló valójában szabadidősport-attitűddel van jelen – ami nem baj –, de sokan nem tudnak így működni. Nálunk minden a versenysport körül forog, mintha az lenne a cél, hogy ki lesz csakis az elit része. Ez probléma.
Ugyanakkor van pozitív trend is: a futás, a maratonok, és egyéb amatőr kezdeményezések terjedése. Ez nagyon jó. De látni kell: a sport nálunk erősen államilag szervezett keretrendszerben van. Ez részben jó is, mert nem lehet mindent üzletileg megközelíteni – társadalmi érdek, hogy a gyerekek sportoljanak. A kérdés az: miért támogat az állam? Azért, hogy egészséges társadalmat hozzunk létre? A gond inkább az: min mérjük a teljesítményt, mi a cél, min mérjük az edzőket? Csakis az eredmény számít?
– Az edzők visszajelzést sem nagyon kapnak…
– Így van. A szülők kifejezhetik a véleményüket? De előbb meg kell fogalmazni, mit várunk el sporttól ténylegesen, mit várunk el az edzőtől. Ha megvan, mi a keret, akkor ahhoz lehet viszonyítani a későbbi visszajelzést. És itt jön be az etikai kódex fontossága. Van, ahol létezik, de el sem jut az érintettekhez. Pedig nem a polcnak kellene készülnie, hanem a valós életnek.
Lezárás
Az utánpótlássport mentális oldaláról beszélni ma már nem luxus, hanem szükségszerűség. A „Sportoló az Első” program éppen azt mutatja meg, hogyan lehet rendszerszinten, szakmai alapokon, mégis emberközpontúan támogatni a fiatalokat és szüleiket. A következő cikkben egy olyan témába lépünk tovább, amely a teljes sportolói ökoszisztéma egyik legfontosabb eleme: „A szülő szerepe a sportban”.
Hogyan lehet jelen lenni támogatóan, hogyan kerülhető el a túlzott nyomás, és mit tehet a szülő azért, hogy a sport valóban építsen? Erről lesz szó a folytatásban.
