Szexuális határok a sportban

április 22, 2026

Vannak témák a sport világában, amelyekről mindenki tud, mégis ritkán, és akkor is csak érintőlegesen beszélünk róla. Nem azért, mert nem léteznek, hanem mert kényelmetlennek és bonyolultnak érezzük őket, és sokszor kétségeink vannak, jól láttuk-e, jól hallottuk-e, jól éreztük-e az adott helyzetet?

Előző cikkünkben a sporton belüli határokról írtunk arról, hogy mit jelent biztonságos közegben sportolni, és hol van az a pont, ahol határozottan meg kell húzni a határokat. Például amikor a „kemény edzés” már nem fejlődést szolgálja az edző részéről, hanem megalázó hangnemben történik, az alá-fölé rendeltségi viszony dominanciáját hangsúlyozva. Amikor a szükséges testi segítségnyújtás helyett, olyan érintések jelennek meg, amelyek zavarba ejtőek vagy kellemetlenek a gyerek számára. Amikor a motiválás címén túlzott nyomás, félelemkeltés vagy megszégyenítés történik. Vagy amikor egy edző–sportoló, kapcsolatban a szakmai szerep határai elmosódnak, és személyes, akár intim irányba tolódnak.

Ezek azok a helyzetek, ahol már nem a sport a kérdés, hanem az, hogy biztonságban van-e a gyermek – testileg és lelkileg is. Előző cikkünkben –Kamaszkor, sport, szexualitás – bemutattuk, hogy a sport egy sajátos közeg, ahol a határok mások, mint a hétköznapi életben, ezért a gyermek könnyen kiszolgáltatott helyzetben találhatja magát. Beszéltünk arról is, mennyire fontos, hogy olyan bizalmas, támogató viszonyunk legyen a gyerekünkkel, hogy meg merje velünk osztani problémáit, félelmeit, dilemmáit. A gyereknek a legnagyobb teher, ha egy kiszolgáltatott helyzetben egyedül érzi magát.

Most egy még érzékenyebb terület felé lépünk tovább: a szexuális határok és határátlépések kérdésére a sport közegében. Arra keressük a választ, hogy hol húzódik a határ egy olyan közegben, ahol a testi kontaktus sokszor a szakmai munka része, hogyan jelenik meg a hatalmi viszony az edző–sportoló kapcsolatban, és mit tehet a szülő, az edző vagy maga a közeg a megelőzésért.

A beszélgetésben továbbra is a Sport és Lélek – Sport-pszichoterápiás Egyesület szakmai csapatával beszélgettünk és Dr. Csenki Laura PhD, Goschi Gabriella és Dr. Pálvölgyi Ágnes PhD szakmai tapasztalatukkal és nyitottságukkal válaszoltak.

A célunk most sem az, hogy ítéletet mondjunk, hanem hogy láthatóvá tegyünk egy működést, amiről sokszor hallgatunk. Hiszünk abban, hogy arról lehet felelősen gondolkodni, amiről beszélni is tudunk.

– A mai témánk a szexuális abúzus a sportban. Segítsetek nekünk szülőknek abban, hogy mit tanítsunk meg a gyerekeinknek, hol húzódnak meg a testi-lelki határok sporthelyzetben? Hogyan lehet különbséget tenni a szükséges testi kontaktus és a határsértő érintés között?

Nagyon fontos kiindulópont, hogy a határ valójában nem húzódik máshol. A sportoló elsősorban ember, a sportoló gyerek pedig elsősorban gyerek. Ugyanazok a határok érvényesek rá, mint bárki másra.

Ami más, az a közeg. A sporthelyzet rengeteg olyan szituációt teremt, ahol másképp kapcsolódunk egymáshoz, mint a hétköznapokban. Egy edzőnek – vagy egy testnevelő tanárnak – sok esetben feladata hozzáérni a gyerekhez: megfogni a kezét, a lábát, megtámasztani a vállát, ami például egy matekórán nem jelenik meg. Edzésen és testnevelés órán a testi kontaktusnak a biztonságot kell szolgálnia, Pont az intenzívebb testi kapcsolat miatt a sportos helyzetekben könnyebben válik félreérthetővé az érintés akkor, ha nem vagyunk tudatosak.

Akár edző–sportoló viszonyról beszélünk, – akár kortárs kapcsolatokról, egy alá-fölérendeltségi viszonyban az, aki bármilyen jellemző miatt hatalmi pozícióban van, mindig nagyobb felelősséggel tartozik. Ebben az esetben fontos az önreflexió, az, hogy a hatalmi pozícióban levő személy tudatosabban nézzen rá a saját működésére, vágyaira, ösztöneire, arra, hogy kihez hogyan ér hozzá, hogy kihez hogyan viszonyul, hogyan szól. Ha ez a tudatosság elmarad, az már önmagában megsokszorozza a határátlépés esélyét – nem feltétlenül szándékosság miatt, hanem mert nincs rálátás arra, hogy mit csinálok és milyen helyzetben vagyok.

Ugyanez vonatkozik az érintésre is. Ha tisztában vagyok vele, hogy tornaórán a lányok talajgyakorlatokat csinálnak – volt egy saját példánk gimiben: a fiúk tesitanára helyettesítette a női tesitanárt, és pontosan tudtuk, hogy nem a derekunkat fogja meg megtámasztásként, hanem a fenekünket, és pontosan tudtuk, hogy ez nem a megtámasztásról szól. Nyilván ő is tudta. De kialakul egy olyan tér, ahol – ha nem vagy elég magabiztos, márpedig kevés kamasz az a saját testével kapcsolatban – egyszerűen megfagy a helyzet. Mert akinek felelőssége lenne, nem a felelősségének megfelelően jár el.

Fontos figyelembe venni az életkori sajátosságokat is. Például egy 17 éves lányokból álló csapat és egy 25 éves férfi edző között kicsi a korkülönbség, így a vonzódás, vágy, érzelmek természetes módon aktiválódhatnak Ezért van rendkívüli jelentősége annak, hogy a hatalmi pozícióban levő felnőtt megfelelő önismerettel rendelkezzen és ne bájologjon és ne csábítson, még akkor se, ha imponál számára, hogy tetszik a sportolóinak.

Volt egy fiatal edző, aki kamasz lányokat edzett, és azzal a problémával jött, hogy hogyan állítsa le a lányokat. Nincs gyakorlata, és gondoljunk bele: vajon az edzőknek hol tanítják meg, hogyan kell egy messenger-üzenetre kedvesen válaszolni úgy, hogy közben határt tart? Nem egy 50 éves, nagy tekintélyű edzőről beszélünk, hanem egy pályakezdő fiatalról, aki szeretné, ha elfogadnák, irányítaná őket, de közben olyan üzeneteket kap, amire legszívesebben azt válaszolná: „Mit képzelsz magadról?” De hogy mondja ezt másképp? Teljesen el van veszve.

Kezd tehát kirajzolódni, hogy nem arról van szó, hogy az edzők szexuális ragadozók, hanem arról, hogy a sporthelyzet magában hordozza a bármelyik irányból történő triggerelést vagy akár provokációt. Ez meg fog történni a fiatal sportolók oldaláról is, mert a kamaszok egyik fejlődési feladata az állandó határfeszegetés és az ebből adódó helyzetek megtanulása. Határt lépnek otthon, egymással, iskolában, edzésen. Ilyenkor tanulják meg hogy meddig lehet elmenni., Ezeket a helyzeteket mi szülők is nehezen kezeljük, gondoljunk bele egy edző helyzetébe, akinek nincs ehhez eszköztára.

A felelősség kérdését nem számonkérésként, hanem közös átgondolásként érdemes feltenni: ki mit visz ebben a helyzetben?

Az edző felelőssége – nemcsak a testi határokra vonatkozó helyzetben, hanem bármilyen más, akár egy bullying-helyzetben is –, hogy tudatosítsa magában és a gyerekekben is, hogy ő a felnőtt. Az ő feladata, kötelessége és felelőssége határt húzni, és bizonyos helyzetekben azt mondani: „Ne haragudj, de nem.”

A szülő felelőssége, ha azt látja, hogy a gyermeknek tetszik az edző akkor elmondja neki: „Értem, kislányom, hogy jóképű az Edző bácsi, de ő az edződ.” De sokszor a szülő nem is találkozik az edzővel, nem is tudja, ki az edző. A szülők gyakran kiszorulnak ebből a térből, és fel sem merül bennük, hogy ilyesmi megtörténhet. Nem néznek bele a gyerek messenger üzeneteibe, és a gyerek sem fog délután odajönni azzal, hogy „nézd, mit írtam Józsi bácsinak”.

A család feladata a gyermek szexuális nevelése (ami különbözik a szexuális felvilágosítástól). Fontos rátekinteni, hogy hogyan neveljük tudatosan a gyereket, és mi az előszobája annak, ha 17 évesen képet küld az edzőnek magáról. A sporthelyzetben nincs ott a szülő, ott az edzőnek kell kijelölni a határokat: észlelje, mi történik benne vagy körülötte, tudatosítsa, és megfelelő eszközökkel húzza meg a határt.

A sportpszichológiai tapasztalat azt mutatja, hogy az edzőknek – legyenek akármilyen életkorban – nincs arról tudásuk, hogy mi mindent jelenthet a kamaszkori határfeszegetés, hogy milyen területeken jelenhet meg, és arról sem, hogy ez törvényszerűen megtörténik ebben az életkorban.

Elvárhatom-e szülőként, hogy az edző jelez, ha a gyermekem határátlépően viselkedik?

Igen nagyon fontos az, hogy a fiatal körül levő felnőttek tájékoztassák egymást minden, a gyermeket érintő fontos kérdésről. Ennek a kapcsolatnak egyébként mindig kétirányúnak kell lennie. Visszatérve a jelenlegi témánkhoz, hogy mikor kell jelzést tenni annak van egy spektruma. Ha a fiatal sportoló részéről egy kamaszos, finom megnyilvánulásról van szó, ahol érződik, hogy pl. egy lánynak tetszik az edző, de még nem küld dekoltázsos képet, arról nem feltétlen kell a szülőt tájékoztatni, ellenben elvárható az edzőtől – ahogy az imént említettük – hogy leállítsa a folyamatot. Ha azonban intim képek érkeznek, akkor a szülő bevonása indokolt– mert itt már nevelési kérdés is felmerül.

Nyilvánvalóan kialakulhat vonzalom az edzőben is. Szintén természetes emberi dolog, hogy pl. egy 26 évesnek megtetszik egy 18 éves játékosa. Sajnos egyáltalán nincs az edzői képzésben – úgy ahogy a pedagógusképzésben sem – önismereti képzés, ahol fejlesztést kaphatnának az edzők arra vonatkozóan, hogy mit kezdjenek azzal, ha megtetszik valamelyik játékosuk. De nemhogy önismereti fejlesztést nem kapnak, hanem erről a témáról nem is beszélünk. Pedig nem az a megoldás, hogy soha ne tetszen senki, hanem az, hogy a hatalmi pozícióban levő felnőtt ezt felismerje, tudatosítsa, és szabályozni tudja az érzéseit, cselekedeteit. Ez elengedhetetlen lenne.

Tehát akkor nem is maga az érintés a kérdés, hanem a kontextus?

Pontosan. És itt jön be egy nagyon fontos tényező: a hatalmi pozíció. A legtöbb határátlépésnél nem csak ösztönös működésről van szó, hanem arról, hogy van egy alá-fölérendeltségi viszony. Az edző hatalmi pozícióban van. Ez azt jelenti, hogy neki kell sokkal tudatosabban ránéznie a saját működésére:

hogyan ér hozzá a gyerekhez,
hogyan beszél vele,
hogyan viszonyul hozzá.

Ha ez a tudatosság hiányzik, akkor már önmagában megnő a határátlépések esélye nem feltétlen rossz szándékból, hanem mert nincs rálátás arra, hogy mi történik.

Érzékeny terek: öltöző, edzőtábor, masszázs. Az összezártság is okozhat problémát?

Igen azzal, hogy rosszul vannak az ágyak elosztva, együtt zuhanyoznak – az öltözőben sok minden megtörténik. Szerintem ott okozhat problémát, ha bele sem gondolunk erről már előző cikkünkben (Kamasz, sport, szexualitás) érintőlegesen beszéltünk. Ezeknek a tereknek speciális működése, a keretezetlensége eleve olyan helyzeteknek adhat talajt, amelyek határokat sérthetnek.

A nulladik lépés az, hogy az edző tudatosítsa: ezek a terek a sporthoz tartoznak. Nem csak az edzés első és utolsó perce között van dolga. Minden, ami a sportközegben történik – sőt azon túl is, például a csapat csoportjában –, az az ő felelőssége.

Az öltözőben a kortárs kapcsolódások jelennek meg erősebben. Egymás között is történhet bántalmazás, vagy olyan szituáció, aminek szexuális felhangja van. Ezek olyan terek, ahol megtörténhetnek dolgok, amikről nem szeretünk beszélni.

Szülőként vajon megkérdezzük, mi történik az öltözőben? Nemcsak azt, hogy milyen volt az edzés, hány gólt lőttél, kiabált-e az edző, hanem hogy mi történt az öltözőben? Elfértetek? Ki hogyan tusolt?

Én sem voltam erre szocializálva. Az iskolában is a klasszikus kérdés: „Mi volt? Hányast kaptál?” – és ezzel a teljesítményre kérdezünk rá. Nem az élményekre.

Ha azt kérdezem: „Hogy érezted magad?” – az más. Ez tudatos döntés. Nekem is tudatosan kellett megtanulnom, hogy ne azt kérdezzem, hány gólt lőttél, hanem azt, hogy hogy érezted magad.

Tehát ne csak a teljesítményre kérdezzünk rá, hanem az élményekre. Mert ez az, ami hosszú távon segít abban, hogy a gyerek merjen beszélni arról is, ami az öltözőben történik. (A cikk végén találtok egy kis segítséget a pozitív fegyelmezés és kérdések megfogalmazásával kapcsolatban)

A szülő dolga, hogy detektálja a gyerek élményeit, kérdezzen rá az érzéseire, ne csak a teljesítményére, de a következő szint az, hogy én magam szülőként detektáljam a gyerek körül a veszélyes zónákat. Tehát amikor mondjuk egyesületet vált, vagy csapatot vált, mert felkerül egy korosztállyal feljebb, akkor igenis legyen nekem tudásom arról, hogy az első időszak érzékeny lehet a bullyingra, érzékeny lehet a kapcsolódásra, a gyerek és az edző közötti viszonyban.

Tehát vannak helyzetek, amikben nekem szülőként kell jobban odafigyelnem, és mondjuk tudatosabban, mélyebben detektálnom, jobban odafigyelnem a viselkedésére. Kell tudnom, hogy most azért vártam rá edzés végén a szokásos időn felül még 20 percet, mert az edző odalépett hozzá, és elkezdett vele beszélgetni arról, hogy amúgy milyen az új suli, milyenek a jegyei, hogyan érezte magát az edzésen, vagy olyan dolog történt, ami miatt nem tudott kijönni az öltözőből, vagy hogy már bezárták az öltözőt, eldugták a táskáját vagy a szekrény kulcsát, és mire megtalálta, már üres volt a terem és az öltöző, akkor szülőként tudom, hogy itt valami olyan történik amit nem hagyhatok figyelmen kívül.

És, ami itt is nagyon fontos, a bizalmi kapcsolat. Hogy a gyerek tudja, hogy elmondhatja. És ebben a legjobban az segíti a gyereket: ha mi is mesélünk arról, nekünk milyen napunk volt, ha mi is mesélünk a kudarc helyzeteinkről, a nehéz napjainról, hibáinkról. (A cikk végén adunk hozzá egy kis segítséget)

Ha már az érintésekről beszélünk, mi a helyzet a masszázs térben? Biztonságban tudhatjuk ott a gyermekünket?

Ez tipikusan egy olyan tér, amiről nem szoktunk gondolkodni. Pedig nem mindenhol magától értetődő, hogy egy gyerek egyedül megy masszázsra. A szállodákban például szabályozva van: 18 év alatti fiatal nem maradhat egyedül szakemberrel. De sok helyen ez nincs így. És itt jön a szülő felelőssége: kérdezzen, legyen jelen, gyakoroljon kontrollt.

A hétköznapi életben egyébként egyre korrektebben működik ez. Sportközegben viszont a mindennapi sportegészségügyi ellátás részét képezheti, így a masszőrnek eszébe sem jut felhívni a szülőt. Tehát neked kell szülőként figyelmesnek lenned. Lehet, hogy van egy tehetséges gyereked, aki 16-17 évesen már megkapja a felnőtteknek járó szolgáltatást, de ez nem azt jelenti, hogy ő nagykorú. Ilyenkor szülőként meg kell kérdezni az edzőt vagy a szakmai vezetőt, egyeztetned kell, találkozni kell a masszőrrel, megbeszélni a kereteket.

A szülői felelősséget és kontrollt érezhetően gyakorolni kell. Például az első egy-két alkalommal érdemes elkísérni a gyermeket a masszázsra. A sportegyesületek gyakran már a szerződésbe belefoglalják az ilyen szolgáltatásokhoz való hozzáférést, hogy ne kelljen majd a későbbiekben ezzel foglalkozni.

Feltételezhetjük, hogy csupa jó szándékból történik meg az, hogy a kiskorút a szülő tájékoztatása és beleegyezése nélkül, egyedül küldik pl. masszőrhöz. Az egyesület a sérülést követően minél előbb és minél jobb ellátást szeretne nyújtani. Tehát ha meghúzódik a gyerek háta edzésen, és éppen a manuálterapeuta, vagy a masszőr ráér, akkor átküldik hozzá.

De ezt visszakötném a megváltozott térhez. Nem feltétlenül kell ott ülnöm a tizenhét éves fiammal/lányommal a masszázson, de tudnom kell szülőként, és vele is kommunikálnom kell, hogy figyeljen oda rá, hogy hogyan érzi magát, biztonságos-e számára, mennyire érzi megbízhatónak a szolgáltatást, és ha bármi kényelmetlenséget érez, akkor szóljon. Nyugodtan szóljon rögtön ott a helyzetben a masszőrnek, és a nekem is.

Ha bekerül egy olyan csapatba, ahol van gyúró vagy masszőr, és megsérül, és tök jó, hogy ott van és ellátják, akkor erről mindenki tudja, aki részt vesz benne, hogy ez egy másfajta tér.

Egy sportegyesület férfi masszőre számolt be arról, hogy milyen kellemetlen volt, hogy a lányok kettesével jöttek hozzá, és mondták, hogy ők mindig ketten lesznek bent a masszázson. Aztán megbeszélték, hogy a lányoknak volt már rossz tapasztalata , és utána a masszőr elmondta mindenkinek: ha bármelyikük úgy érzi, hogy úgy ér a testükhöz, amit kellemetlen érzésként élnek meg szóljatok. Ez egy nagyon korrekt helyzetkezelés volt, ugyanakkor ők felnőtt nők voltak. Ez egy másfajta tér, más a szabályrendszere, fellazul minden, és másfajta figyelem kell.

Ha a gyerek nem mondja el, honnan tudjuk, hogy baj van?

A hallgatás gyakran úgy jelenik meg, hogy a gyerek gyerekmegoldásokkal próbál úrrá lenni a kényelmetlen helyzeten. Például kettesével jár masszázsra, vagy kerülni kezdi az edzőtársát/edzőtársait, vagy sosem marad egyedül azzal a bizonyos felnőttel, aki mellett fenyegetve érzi magát. Ez már következmény. Ha nincs nyílt kommunikáció, nincs tiszta beszéd arról, hogy mi az érintés mechanizmusa, hogy joga van határt húzni, akkor a gyerek megoldja valahogy.

A mi dolgunk felnőttként – elsősorban az edzőké és sportszakembereké –, kimondott mondatok legyenek, amit általa értelmez a gyerek. Ha ez nem történik meg, a szülőnek extra felelőssége van, hogy átgondolja, miről muszáj beszélni.

Ha egy év eleji szülői értekezleten felteszek két jól irányzott kérdést – mi a menete annak, ha a gyerek megsérül, ki dönt a masszázsról, hogyan értesítenek –, már nyomatékosítom, hogy jelen vagyok. Ha elkérem az etikai kódexet, vagy rákérdezek az öltözői rendre, már jelen vagyok. Tehát szülőként, nekem nem csak jogom, felelősségem is tudni, mi történik a gyerekemmel.

Ha kontrollt gyakorlok, ha érezhetően jelen vagyok a térben szülőként, sokszor meg sem történik a határátlépés. A szexuális bántalmazás sem az első alkalommal történik, hanem akkor, amikor az elkövető azt érzékeli, hogy nincs kontroll, nincs jelenlét.

De fontos kimondani a másik oldalt is: vannak olyan edzők, akiket meggyanúsítottak olyannal, amit nem követtek el, mert nem rakták be a gyereket a csapatba, vagy konfliktus volt. Ezért is fontos a tiszta kommunikáció és a keretek.

Kihez forduljunk, ha probléma van?

Ez helyzetfüggő. Sokszor első gondolat, hogy kortárs bántalmazás esetén a másik gyerek szülőjéhez menjünk. De nem biztos, hogy ez a leghatékonyabb. Az edző kulcsszereplő. Ő látja a dinamikát, ő tud normát szabni. De egyre több egyesületnél van erre házirend, etikai kódex, ami az egyesületi sportolás szabályait, a szabályszegést és annak következményeit is magában foglalja.

Zárás

A sport közegében a szexuális határok kérdése nem egyetlen pillanatban dől el, és nem is egyértelmű, éles helyzetekben jelenik meg. Sokkal inkább apró jelekből, hétköznapi szituációkból épül fel, egy érintésből, egy mondatból, egy viszonyból, amelyben a határok lassan elmozdulhatnak.

A beszélgetés egyik legfontosabb tanulsága, hogy nem maga az érintés a kérdés, hanem a kontextus, a szándék és a hatalmi viszony. A sport sajátossága, hogy a testi kontaktus természetes része a működésnek, éppen ezért különösen nagy tudatosságot igényel minden szereplőtől.

Az edző felelőssége kiemelt. Neki kell felismernie a helyzeteket, határt húznia, és biztonságos kereteket teremtenie. A szülő szerepe ugyanakkor nem háttérbe húzódó, hanem aktív jelenlétet kíván, kérdésekkel, figyelemmel, és azzal a biztonságos kapcsolattal, amelyben a gyerek meg mer szólalni.

Fontos megérteni azt is, hogy a kamaszok működéséből fakadóan a határok feszegetése természetes jelenség. Éppen ezért a felelősség mindig a felnőtté annak felismerése, hogy ezek a helyzetek létrejönnek, és annak biztosítása, hogy ezekben a gyerek ne maradjon egyedül.

A sport nemcsak teljesítményről szól, hanem kapcsolódásról, bizalomról és fejlődésről is. Ahhoz, hogy valóban biztonságos közeg legyen, szükség van kimondott szabályokra, tudatos jelenlétre és nyílt kommunikációra – mind a szakemberek, mind a szülők részéről.

A következő cikkünkben a kortárs bántalmazás témáját bontjuk ki részletesebben „Bullying a sportközegben” címmel, ahol többek között arról beszélgetünk majd:

hol kezdődik a bullying a sportban,
milyen szerepe van a hierarchiának és a kettős mércének,
hogyan hat a hallgatás a csapat működésére,
és milyen mozgástere van a szülőknek ezekben a helyzetekben.

Egy kis szülői segítség: Pozitív fegyelmezés

A pozitív fegyelmezés egy olyan nevelési szemlélet, amely a kapcsolódásra épít, és a gyerek érzelmi biztonságán keresztül támogatja a fejlődést. Lényege, hogy nem számon kérünk, hanem kapcsolódunk – így segítjük a gyereket abban, hogy megértse és megfogalmazza a saját élményeit. Nem csak arra vagyunk kíváncsiak, mit teljesített, hanem arra is, hogyan élte meg a napját. A pozitív fegyelmezés nem a viselkedés azonnali korrigálásáról szól, hanem arról, hogy kapcsolatban maradjunk a gyerekkel – még a nehezebb helyzetekben is.

Itt találtok néhány példát a kérdésekre, ugyanakkor nagyon fontos, hogy ne kérdezz sokat, beszélgetés legyen ne vallatás. Értő figyelemmel hallgasd, és ne javítsd ki, engedd megnyílni, ne vágj közbe. Ha csendben van, hagyj neki időt, néha kell idő ahhoz, hogy megnyíljon. És addig is amíg vársz a válaszra mesélj te is a napodról. A kérdéseket amiket neki feltettél vagy feltennéd, válaszold meg neki. Pl. „Képzeld ma nehéz napom volt, mert nem aludtam jól éjszaka és a főnököm rövid határidővel egy nehéz feladatot adott, és eszembe jutott amikor te vagy fáradt és nem akarsz úszóedzésre menni, de erőt veszel magadon és elmész. És tudod nekem ez olyan sok erőt ad. Mert ha az én fiam ezt 13 évesen meg tudja tenni, akkor az anyukája sem lehet puhány. És büszkeséggel tölt el, hogy ilyen vagy.”

Kapcsolódó, „megérkező” kérdések (ezek a beszélgetés kezdeményezését segítik)