Szülő-gyerek meccs
Amikor még egy pályára léphetünk velük
Egy évzáró szülő-gyerek meccs margójára, ahol az eredmény helyett a kapcsolódás számított.
Sportszülőként sokszor a pálya szélén állunk. Viszünk, hozunk, mosunk, figyelünk, szurkolunk, néha aggódunk, néha büszkék vagyunk. Ritkább pillanat, amikor nem kívülről nézzük a gyerekünk sportját, hanem egy rövid időre beléphetünk abba a világba, amelyben ő hétről hétre formálódik.
Egy évzáró szülő-gyerek edzés pontosan ilyen pillanat lehet. Vannak időszakok a gyerekeink életében, amikor egészen különös határhelyzetben vannak, valahol a gyerekkor és a kiskamaszkor között billegnek.
Előfordul, amikor még elesettek, segítségre szorulnak, és van, amikor már szinte felnőttként kezelhetjük őket. Reggel megcsinálják maguknak a rántottát, elindulnak egyedül az iskolába — persze ott van velük a mobiltelefon, ami őket is kíséri, bennünket pedig valamennyire megnyugtat. Már nem mondanak el mindent. Azt gondolják, mindent jobban tudnak. És van, amit tényleg jobban. Ebben az életkorban már kezd kialakulni, kikkel szeretnek barátkozni, kikhez húznak, hol találják meg a helyüket.
De ha az iskolában, az osztályban vagy a csapatban nem úgy alakulnak a kapcsolatok, ahogy szeretnék, vagy csak nehezek a mindennapok, akkor otthon még lehetnek kisgyerekek. Ott még megborulhatnak. Ott még elmondhatják, ami fáj nekik — akkor is, ha tanárról, edzőről, játékostársról vagy osztálytársról van szó és akkor is, amikor egyszerűen csak sok a terhelés. Otthon még állnak azok a biztonságot adó gyerekfalak, amelyek között nem kell mindig nagynak lenni.
És ebbe a gyerek–kamasz határon billegő időszakba ilyenkor a tanév és a szezon végefelé egyszercsak besüt a nap, befejeződnek a bajnokságok és versenyek, közeledik a tanévzárás is, és elindul egy pici csend. Mindezelőtt szükség van még valamire. Egy közös pillanatra. Egy játékra. Egy kivezető átmenetre. Nálunk ennek az első lépése a szülő-gyerek edzés volt.
Amikor az edző megkérdezte, hogy részt veszek-e én is ezen a megmérettetésen, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Vajon ezekkel a gyerekekkel, akik közül jó néhányan már súrolják az ajtófélfát, tudok még egy pályára lépni? Egyszerre láttam őket kívülről is azon a határon, amelyen belül ők most éppen élnek. Hatalmasodó gyerekek. Kicsi felnőttként gondolkodó fiúk.
De hívott a játék. És hívott az a gondolat is, hogy ki tudja, meddig tart még ez az időszak. Meddig lesz még természetes, hogy beállhatunk melléjük, velük szemben, közéjük. Meddig engedik még, hogy szülőként ne csak a lelátóról nézzük őket, hanem belépjünk az ő terükbe.
Szóval beöltöztem játékosnak. Voltak emlékeim arról, milyen ez. A fiam nagyon várta, hogy menjünk. Neki nem is volt kérdés, hogy játszom-e. Biztos volt benne. Főleg úgy, hogy vele már játszottam együtt az én edzéseimen, de fordítva még nem volt. Most én léptem be az ő világába.
A bemelegítésnél felmértem a szülőket, vagyis a csapattársaimat. Volt köztünk, akinek nem volt idegen a labda, és volt olyan is — ami külön öröm volt —, akinek nem kézilabdás gyerekkora volt. Akadtak más sportban aktív testvérek, és kéziedző is volt közöttünk. Két sor családtag mérkőzött meg a fiainkkal.
Nem számoltuk az eredményt. Csak élveztük a játékot.
Olyan volt, mintha el tudtam volna engedni a korkülönbséget, a fizikai különbségeket, és egyszerűen jelen lenni abban, amit ismertem. A Lauberben. Abban a térben, ahonnan valahogy beszövődött az életembe a kézilabda: először szurkoló gyerekként, anyukám mérkőzésein, aztán a saját meccseimen, most pedig szülőként, egészen közelről nézve a fiamat.
És ezen a találkozón a fiam kaphatott valamit a játékos anyukájából is. Abból, aki nemcsak viszi edzésre, figyeli a meccseit, mos, pakol, szervez, hanem tudja, milyen labdával a kézben pályán lenni. Egyszerre voltam a gyerekekkel és a szülőkkel. Szurkoltam nekik magunk ellen. Azt hiszem, ezt valahogy minden szülő így élte meg. Játszottunk a gyerekeink ellen, de közben értük is. Velük is.
Nagyon örülök, hogy más anyukák is kedvet kaptak, és beszálltak a játékba. Most másként, mint amikor még a kisautók, a legók vagy a plüssök társaságában játszottunk velük. De ebben is van egy rövid időnk, amikor még kísérhetjük őket. Szeretettel. Örömmel. Jelenléttel.
Közben persze a fiúk is pontosan érezték a helyzet súlyát — és főleg a saját fizikai erejüket. A pályán kihallatszó mondatokból legalábbis ez egyértelmű volt:
„Megkaptam a taktikai utasítást apától a meccs előtt. Azt mondta, fussunk!”
„Mit csináljak az anyukáddal? Nem merek teljes erőmből menni.”
Ezekben a mondatokban benne volt minden. A játék, a humor, az óvatosság, az erőpróba, és az a furcsa, megható felismerés, hogy ők már tényleg nőnek. Már érzik az erejüket. Már szabályozzák magukat. Már figyelnek ránk is.
Kiegyeztünk a döntetlenben. A fiúk megmutatták, hogy mennyire sokat fejlődtek ebben a szezonban, a szülő-testvér gárda pedig mindent megtett, hogy versenyben maradjon.
És közben nemcsak a pályán történt valami fontos.
Köszönet jár azoknak a szülőtársaknak is, akik egész évben fotóikkal és videóikkal támogatták a csapatot, a gyerekeket, a közös emlékezést. Akik igyekeztek minden pillanatot megőrizni. Mert most már erre is szükség van. Ahogy nőnek, egyre kevesebb dologba látunk bele természetesen. Egyre több pillanat történik nélkülünk. Ami megmarad, azt néha már egy kép, egy videó, egy közös edzés vagy egy nevetés őrzi tovább.
És fontos az edző nyitottsága is. Az a kapcsolat, amelyben mi, szülők is kaphatunk egy kis bepillantást abba a közös munkába, ami hétről hétre a gyerekeinkkel történik. Mert lehet, hogy az edző már sok olyan dolgot is észrevesz rajtuk, amiből mi lassan kimaradunk. Látja őket a pályán, terhelésben, csapatban, sikerben, kudarcban, figyelemben vagy éppen szétesésben. Motiválja őket, csak másképp, mint mi. Kíséri őket az útjuk egy részén, és a maga eszközeivel hozzájárul a fejlődésükhöz.
Egy ilyen szülő-gyerek edzés ezért nemcsak játék. Hanem ritka lehetőség arra is, hogy közelebb kerüljünk ahhoz a világhoz, amelyben a gyerekünk már egyre önállóbban van jelen.
Sportszülőként talán nem mindig az a legfontosabb, hogy mit mondunk a gyerekünknek a sportjáról. Néha az is elég, ha ott vagyunk. Ha figyelünk. Ha beállunk mellé, vele szemben, vagy csak megőrizzük a pillanatot egy fotón. Mert a gyerek sportja nemcsak teljesítmény, fejlődés és verseny, hanem kapcsolat is.
Aki csak teheti, vegyen részt az ilyen találkozókon. Nem az eredmény miatt, nem a játék miatt, hanem a kapcsolódás miatt. Mert ezek a pillanatok is elrepülnek. A gyerekeink lassan átlépik azt a bizonyos határt, és egyszer csak már nem lesznek gyerekek — legalábbis nem úgy, ahogy most még néha azok. Addig pedig ajándék minden alkalom, amikor még egy pályára léphetünk velük.
Nagyon hálás vagyok, hogy résztvehettem.
(Bodor Judit)
