Miért válasszuk a kézilabdát?

A legfontosabb üzenetem a szülőknek? Szeressék a gyerekeket.

Interjú egy utánpótlás-kézilabdaedzővel tehetségről, terhelésről, szülői támogatásról és a mai gyerekek valóságáról.

Tudtam, hogy ez a kávézós interjú olyan beszélgetés lesz, amely sok közös emléket is felidéz. Székely Katalint 30 évvel ezelőtt ismertem meg közelebbről, serdülő kézilabdázóként. Kata egy csupaszív, igazi csapatjátékos volt, akinek mindig a győzelem lebegett a szeme előtt. A kézilabda szerelmese ma is.

Kézilabdás pályafutását több mint 30 éve kezdte, és a mai napig játszik is, de ma már az utánpótlásnevelés a fő fókusz. A PSN női kézilabda-szakosztály vezetőjeként is megmutatta felkészültségét és emberi hozzáállását mindazok számára, akik vele dolgoznak. Utánpótlás-kézilabdával közel 20 éve foglalkozik; számos korosztállyal dolgozott már, Edzői filozófiájában a sport fejlesztő ereje, a gyerekek lelki egyensúlya és a valódi pedagógiai odafigyelés is benne van. 

Katával arról beszélgettünk, mit jelent ma csapatsportot végezni, hogyan ismerhető fel a valódi tehetség, és miért van kiemelt jelentősége a sportnak a mai fiatalok életében — különösen a jelenlegi iskolai elvárások és teljesítménykényszer mellett.

Az interjút baráti hangulatban készítettük: őszintén, példákkal, valós helyzetekkel és közös történetekkel

– Mit gondolsz, miért érdemes a gyerekeknek a kézilabdát választani? Mit ad ez a sport vagy mit adott neked?

– A kézilabdában a legnagyobb érték a közösség. Az az érzés, hogy együtt vagyunk, együtt dolgozunk, együtt szenvedünk, együtt örülünk. Engem gyerekként ez fogott meg elsőként. Sportos családból jövök, több sportágat kipróbáltam, de a kézilabdában hamar megtaláltam azt a pluszt, ami miatt ott ragadtam. Aztán ahogy nőttem, elkezdett érdekelni a játék mélysége: a technika, a taktika, az összetettség. A kézilabda sokkal nehezebb, mint elsőre tűnik. Rengeteg minden kell hozzá: koordináció, térérzékelés, helyzetfelismerés, állóképesség, figyelem, kitartás. A gyerekeken is látom: ez a sport több készséget fejleszt egyszerre. 

– Milyen alapokra van szüksége egy kezdő gyereknek?

– Őszintén? Mindenre. Futás, ugrás, mászás, dobás, egyensúly, oldalhasználat – ezek lennének az alapok. A gond az, hogy ezek nagy része ma hiányzik, ezért sokszor innen indulunk. Nem az a probléma, ha valaki nem tud dobni – azt megtanítjuk. A sokkal nehezebb, ha nem tud helyesen futni, nem bírja a saját testsúlyát, nem tud felhúzódzkodni, nincs meg az ellentétes kar-láb mozgás vagy nem használja tudatosan az oldalait. Régen ez mind természetesen fejlődött ki játék közben. Ma ezt külön újra kell építeni.

– Milyen felszerelés kell egy kisgyereknek, ha elindul kézilabdázni?

– A legfontosabb: a cipő. Nem kell teremcipő, futó is lehet – de legyen stabil, vastag sarkú, biztonságos. A hipermarketes csillogós cipők egyszerűen nem bírják az ugrás-leérkezést, irányváltást. Ezen nem érdemes spórolni. A ruha legyen kényelmes, nem ez számít. A térdvédő gyerekfüggő: aki csúszkál, annak kell, aki nem, annak nem. A labda nagy előny otthonra, mert aki pattogtat, játszik vele, az rengeteget fejlődik. És mégegy: hajgumi – a lányok elfelejtik, nálam már külön tartalék készlet van.

– Milyen terhelést jelent a kézilabda egy 12–13 éves gyereknek?

– Hetedikig a legtöbb gyereknek ez nem annyira terhelés, inkább öröm. Ha beleszeret, akkor ez a napi sikerélménye. Sok energiájuk van, amit mozgás közben levezethetnek mentálisan viszont feltöltődnek edzésen. A szülő sokszor jobban aggódik, mint a gyerek. Volt szülő, aki azt mondta: „Ne járjon heti háromszor, mert mire hazaér, olyan fáradt…”

Mondtam neki: a gyereknek az a dolga, hogy fáradt legyen. Hazamegy, elmeséli, odabújik, feltöltődik. Ettől érzi biztonságban magát. A nehezebb szakasz hetedik–nyolcadikban jön, amikor megérkezik a továbbtanulás nyomása. Ezután viszont a serdülőkor (15–16 év) a következő kihívás: hormonális változások, önbizalom-ingadozás, iskolai stressz, megfelelési kényszer.

Most nagyon sok gyerek depresszív hangulatú. A játékosaim között nincs olyan tanuló aki 4,5-ös átlag alatt teljesítene, mégis nagy nyomást érez amiatt, hogy nehéz összehangolni a sportot és a tanulást. Gyakran aggódnak, hogy az edzés elviszi az időt vagy az energiát, és ez erős belső stresszt okoz bennük. Volt olyan edzésünk, ahol a másfél órából egyet beszélgettünk – nyolcan sírtak. Féltek attól, hogy nem elég jók.
Ezért néha az edző is félig pszichológus. Van, amikor az edzésidőből is áldozunk arra, hogy a gyerekek bizonytalanságát kezeljük — természetesen az edzői kompetencia határain belül.

– Úgy veszem ki a szavaidból, hogy a mentális kihívás sokkal nagyobb mint a fizikai erőnléti vagy akár a sportsérülések miatti. Sokszor lehet hallani, hogy durva sport a kézilabda és nagyon sérülésveszélyes. Hogy van ez pontosan? 

– Ebben a csapatsportban is, a játék hevében vagy akár a lendületesség miatt előfordulhatnak sérülések, de utánpótláskorban nagyon ritkák a komolyabb ízületi vagy izomsérülések — inkább az izmok jelzik, ha valami túl sok. Kisebb korban még a testnevelő tanárok és az edzők feladata erősíteni a gyerekek vázizomzatát, és megtanítani a feladatok helyes végrehajtását. Mindkettő elengedhetetlen a későbbi sérülések elkerüléséhez. A nagyobbaknál pedig szerencsére olyan szakemberekkel dolgozhatunk együtt, akik külön figyelmet fordítanak a megelőzésre és a rehabilitációra is.

– Mit tehet a szülő a mentális vagy a fizikai kihívások kezelésére? 

– A gyerekek nehezen nyílnak meg, de amikor igen, ugyanazok a terhek vannak rajtuk mindannyiuknál. Akkor kell mellettük lenni, mert a következő pillanatban már vissza is zárnak és már más foglalkoztatja őket. Fizikálisan a pihenésben és a változatos, helyes táplálkozásban segíthet a szülő. Nagyon fontos, hogy 8-10 órát aludjon a gyerek ez az egyik legfontosabb mint a mentális mind a fizikai terhelések kipihenésére, regenerációra.  

– Hogyan lehet észrevenni, ha valaki tehetséges? És mi a következő lépés?

– Van, akin 7–8 évesen látszik, hogy nagyon ügyes. De ez nem jelent semmit a jövőre nézve. A későn érők sokszor sokkal tovább maradnak sportban. A 16 éves kor a vízválasztó: ekkor dől el, hogy a gyerek meg tudja-e ugrani a serdülőkori fizikai–mentális változást. Ha ezen felülkerekedik és bele teszi a pluszt, akkor 16–18 éves kor között látszik igazán, hogy lehet-e belőle magasabb szintű játékos.

– Mikor kell eldöntenie a gyereknek, hogy milyen sportot válasszon? 

– 6–7 éves korban biztosan nem. A gyerekek akkor még mindenre nyitottak, és ez így jó. Volt egy kislány, aki egyszerre járt kézire, focira és aerobikra. Az anyukája azt mondta, dönteni kellene. Én viszont felhívtam, és azt mondtam: „Hagyjuk a sportokban. A gyerek bírja. Ha szereti, hadd csinálja.” 12–13 éves kor körül úgyis kirajzolódik, merre húz. Ekkor már az edzésidők sem férnek össze, és magától kialakul az irány. A szülő dolga nem a döntés, hanem a támogatás.

– Mik a legjobb kiegészítő sportok? Mit nem ajánlasz?

– Bármilyen sport jó kiegészítésnek — azt csinálja a gyerek, amit szeret. Viszont az nagyon fontos, hogy 14 éves kor alatt ne járjon konditerembe. Akkor sem, ha akcelerált, gyorsabban érő típus. A súlyzós edzés komoly terhelést jelenthet, csak  hozzáértő szakember mellett biztonságos. A helyes technikát megtanulni nem könnyű, és ha rosszul rögzül, később sokkal nagyobb kárt okozhat, mint hasznot.

– Ha egy üzenetet átadhatnál a szülőknek, mi lenne az?

– Szeressék a gyerekeket. Támogassák őket abban, amit szeretnek. Ha valami nem megy, ne a tanárt, testnevelőt vagy edzőt hibáztassák elsőként. Próbálják meg más szemszögből is nézni a problémát, és akár együtt keresni a megoldást. Mindenki azért van ott a pálya szélén, mert a gyerekért dolgozik.

– Köszönöm szépen a beszélgetést! Bízom benne, hogy nagyon sok szülőhöz eljut az üzenet!

Kata hozta a formáját – ahogy a barátságunkban is.
Nyitott, őszinte, határozott — és persze továbbra is ő az, aki előbb veszi észre, hogy valami nincs rendben, mint maga a gyerek. Következetes és néha rettentően szigorú… egészen addig, amíg elő nem kerül egy jó történet vagy egy jó kávé.

További sok sikert kívánunk neki — és még több olyan gyereket, aki nem felejti el a hajgumit és a “hajtsatok”-at!

(Bodor Judit írása)