Sportból az orvosi pályára

„A sport megtart, de a tanulás az első” – beszélgetés Dr. Labossa Gusztáv gyermekorvossal és vízilabdázóval a kettős karrierről

Cikksorozatunkban már felvetettük a kérdést: mi lesz a sport után? Miközben a gyerekek egyre több időt és energiát tesznek az edzésekbe, a szülők fejében ott motoszkál a gondolat, hogyan lehet egyensúlyban tartani a sportot, a tanulást és a későbbi felnőtt életre való felkészülést?

Ahogy a gyerekeim nőnek, én is egyre inkább érzem, milyen nehéz ez az egyensúly. A mindennapos edzések és hétvégi meccsek után bizony nehéz leülni tanulni, gyereknek és szülőnek egyaránt. Szülőként persze tudom, hogy a tanulás elengedhetetlen, hiszen egy sportkarrier egyszer véget ér, és fontos, hogy legyen egy másik út. Mégis sokszor fáj a szívem, amikor a tankönyv fölött látom a fiaimon a fáradtságot és azt a bizonyos szúrós pillantást.

Talán ezért is különösen hiteles számomra Guszti története, akit családilag is jól ismerünk. Orvos lett, és mellette a mai napig vízilabdázik, számomra ő és a szülei is jó példát jelentenek. Azt mutatják, hogy a sportot és a tanulást együtt is komolyan lehet venni, akkor is, ha ez sokszor lemondással és egyensúlyozással jár is.

Guszti saját életén keresztül pontosan látja mindkét oldalt. Volt kövérkés, visszahúzódó kisfiú, akit csúfoltak az iskolában. Volt tehetséges utánpótlás-játékos, aki eljutott az OB I. küszöbéig. És lett belőle orvos, aki ma már gyermekek fejlődését, terhelhetőségét szakmai szemmel figyeli.

A beszélgetésünkben szó esett a sport és a tanulás egyensúlyáról, az utánpótlássport dilemmáiról, az iskolai bántalmazásról, valamint arról is, hogyan válhat egy támogató sportközösség egy gyermek számára valódi megtartó erővé.

– Hány évesen kezdtél el vízilabdázni?

– Már négyéves koromban úsztam. Családi vonás volt, mert a nagybátyám is sportolt, így mindig vonzott a víz. Az úszásban viszont valahogy nem találtam meg igazán a motivációt. Nem nagyon nyertem versenyeket, és gyerekként ez sokat számít. Elég hamar elment a kedvem.

Nyolcéves lehettem, amikor otthon láttunk egy amatőr vízilabda-mérkőzést. Nagyon megtetszett. Még nem igazán mertem mondani, hogy szeretném kipróbálni, de a szüleim látták rajtam. Elkezdtek utánajárni, hogy Pécsen van-e rá lehetőség, és elvittek egy edzésre.

Az első egy-két hónap nagyon nehéz volt, akkor még Siklósról kellett bejárni heti háromszor, sokszor a nagypapám hozott-vitt. Volt olyan időszak, amikor nem is akartam menni. Apukám mondta, hogy várjunk egy hónapot, és ha utána sem szeretnék járni, akkor abbahagyhatom. Szerencsére végül már fel sem merült ez a kérdés. Nagyon megszerettem, hogy itt nemcsak úszás van, hanem labda, játék, közösség is.

– Emlékszel még az első edzőidre?

– Persze. Az első edzőmet Sanyi bácsinak hívták, utána Gyöngyösi János következett hosszú éveken át, majd Surányi László és később Lukács Gergő. Mindig jó élmény volt a közeg. Az edzők próbálták a korosztálynak megfelelő szellemiséget átadni. Nem az eredmény volt az első, hanem azt sugallták: ez egy játék. Szerintem ez nagyon fontos. Ne menjen el a gyerek kedve. A taktika, a keményebb elvárások ráérnek később. Most, hogy belegondolok, már több mint huszonnégy éve az életem része a vízilabda. Több időt töltöttem benne, mint nélküle.

– Hogyan fért meg a sport az iskola mellett?

– Több általános iskolába is jártam, mivel időközben Siklósról Pécsre költöztünk, a középiskolai éveimet pedig már a pécsi Leöwey Klára Gimnáziumban töltöttem, ahol le is érettségiztem. Mindig olyan osztályokba kerültem, ahol nem kellett megszakadni a jó eredményekért, de ahhoz, hogy jól tanuljak és ne húzzon le az osztályközösség a szüleimnek is nagy szerepe volt. Ha ellustultam, rám szóltak, hogy a tanulás ugyanúgy fontos.

Sosem tanultam rengeteget, inkább az volt rám jellemző, hogy figyeltem órán, otthon egyszer-kétszer átolvastam az anyagot, és megmaradt. Persze voltak tantárgyak, amik nehezebben mentek. A biológián belül például az állatvilág érdekelt, a növénytan kevésbé. Nagyon sokat számított, hogy a szüleim számomra is érthetően elmagyarázták az anyagot, ha nem értettem.

Amikor én kezdtem a vízilabdát, heti három edzésünk volt. Később lett négy, majd öt. A mai gyerekekhez képest ez kevés. Most már egy nyolc-kilenc éves gyereknek is simán van heti öt edzése. Persze a mai gyerekek életmódja is más. Mi gyerekként egész nap mozogtunk, bicikliztünk, lent voltunk a téren. Ma sokkal strukturáltabb az életük, és olykor lehet, hogy az edzés az egyetlen hely, ahol fizikailag igazán aktívak.

„A sport volt az egyetlen közeg, ahol nem bántottak” A beszélgetés egyik legőszintébb része az iskolai bántalmazásról szólt.

– Általános iskolában sokat csúfoltak. Főleg a testalkatom miatt. Tizennégy éves koromig elég kövérkés gyerek voltam. Azok a gyerekek is sok bántást kaptak, akik jól tanultak, akiket szerettek a tanárok. Én próbáltam mindenkivel jóban lenni, de a vízilabda volt az egyetlen közeg, ahol soha nem bántottak. Ott elfogadtak olyannak, amilyen voltam. A csapatban az számított, hogyan játszol, mennyit teszel bele. Mivel elég korán a csapat része lettem, elfogadtak és szerettek velem játszani. A barátaim nagy része a mai napig a vízilabdából van.

– A sport segített túlélni ezt az időszakot?

– Igen. Mindig vártam az edzéseket, mert ott olyan közegben lehettem, ahol szerettek és elfogadtak. Emiatt soha nem gondolkodtam azon, hogy abbahagyom. Ha nincs a sport, vagy nem ilyen közösségbe kerülök, lehet, hogy sokkal nehezebben viselem az iskolai éveket. Talán depresszív is lettem volna. A sport kiegyensúlyozott. Megtartott.

– Mikor jött el az a pont, amikor már választani kellett a sport és a tanulás között?

– Az egyetemen elég hamar kiderült, hogy ott már kevés lesz az, hogy figyelek órán. A gimnázium utolsó évében már a tanuláson volt a fókusz, ebben az is segített, hogy eltört a kezem, így fél évre kiestem a vízből.

Az egyetemen már más volt a rendszer. Heti két edzésre jártam, este fél tíztől fél tizenegyig. Ez már nem ütközött annyira semmivel. Vizsgaidőszakban viszont sokszor hetekre eltűntem, meccsre is csak akkor mentem, amikor úgy alakultak a vizsgák. Ott már tudtam, hogy a hangsúlyokat máshová kell tenni.

– Volt lehetőséged arra, hogy profi játékos legyél?

– Igen. Az ifi korosztály végén az akkori OB I-es edző tavasszal mondta, hogy szeptembertől kezdjük a közös munkát. Akkor már jó ideje a csapattal edzettem. Negyedikes gimnazista voltam, és nagyon boldog. Sosem tartottam magam kimagasló tehetségnek. Inkább szorgalmas játékosnak. De addigra már ültem az OB I-es csapat kispadján, kaptam perceket is, és beleláthattam, milyen az a világ.

Aztán a sors másképp alakította. Az edzőnek pár hét után megszünt a szerződése, és nem újították meg. Az új edző pedig közölte velünk, hogy a kiöregedő utánpótlás-játékosokra nem számít. Nyilván rosszul esett. Szerettem volna lehetőséget kapni. De visszagondolva azt gondolom, valószínűleg nem lett volna belőlem hosszú távon meghatározó OB I-es játékos. Talán kiegészítő ember igen, de közben valószínűleg orvos sem lettem volna.

– Ezért is fontos a kettős karrier?

– Abszolút. Elég egy sérülés, és vége lehet mindennek. Nem kell hozzá feltétlenül sportbaleset. Elég egy rossz mozdulat egy osztálykiránduláson. Nagyon sok vízilabdázó ezért végez egyetemet akár levelező tagozaton is, mert nem lehet tudni, mit hoz a jövő. Nemcsak sérülés miatt. Egy csapat kieshet, megszűnhet, új edző jöhet.

A sportolói karrier viszonylag rövid. Harmincnyolc éves kor körül már a legtöbben érzik, hogy nem úgy regenerálódik a szervezet. Szerintem fontos, hogy az ember ne akkor kezdjen el gondolkodni a civil életén, amikor már vége a pályafutásának. Addigra jó, ha már van legalább valamilyen szakma, diploma a kezében.

– Te hogyan látod, a sportolók többsége később is a sport körül marad?

– Én ezt látom. Edzőként, sportorvosként, gyógytornászként, pszichológusként vagy valamilyen sportszakemberként. Én is szeretnék valamilyen formában a vízilabda mellett maradni. Egy ideig segédedzőként dolgoztam utánpótlás mellett, nagyon szerettem a gyerekekkel foglalkozni. Most a munkám mellett ezt nehéz lenne összeegyeztetni, de a sportorvosi vonal érdekel. Szeretném az edzői képzést is elvégezni, a bírói vizsgát már meg is csináltam.

– És milyen bíróként?

– Nehézebb, mint kívülről gondolná az ember. A partról mindenki sokkal könnyebben látja, mi volt szabálytalan. Egy szülő nyilván a saját gyerekét félti és támogatja. Viszont nem biztos, hogy jót tesz a csapatnak, ha folyamatosan a bírót szidják, mert az hosszú távon negatív légkört alakíthat ki. A vízilabda ráadásul különösen nehéz sport ebből a szempontból, mert a játék jelentős része víz alatt történik. Sokszor még játékosként sem egyértelmű minden szituáció, nemhogy szülőként. A hibázás emberi dolog. Attól jó egy bíró, hogy minimálisra tudja csökkenteni a hibákat.

– Mit üzennél a mai utánpótlás gyerekeknek?

– Azt, hogy ne várják meg, amíg vége lesz a sportnak ahhoz, hogy elkezdjenek gondolkodni a jövőjükön. A sportot is meg lehet tartani, a tanulás mellett. Bármennyire nehéz heti öt edzés és a meccsek mellett, időt kell szánni a tanulásra is. Az érettségire fel kell készülni, és a felvételire is. Az sem mindegy, milyen középiskolába jár az ember, mert az alapozza meg a továbbtanulását és a későbbi életét. Bármennyire nehéz ezt elfogadni gyerekként, a tanulás ebben az életkorban a legfontosabb.

Záró gondolat

A beszélgetés végére egyértelművé vált, hogy Guszti számára a vízilabda soha nem csupán sport volt. Közösség, kapaszkodó, önbizalomforrás és egy olyan közeg, amely megtartotta a nehezebb időszakokban is. Talán éppen ezért fontos számára ma is, hogy valamilyen formában a sport mellett maradjon – akár játékosként, akár orvosként, akár később edzőként vagy sportszakemberként.

A vízilabda szeretete pedig a testvérét Zsigmondot is elérte, aki jelenleg a Pécsi Sportiskola U14-es korosztályban vízilabdázik. Guszti rendszeresen ott van a mérkőzésein, figyeli a fejlődését, és ha tud, tanácsaival, tapasztalataival is segíti.

Talán ez a kettős karrier egyik legfontosabb üzenete is: a sport rengeteget adhat egy gyermeknek – közösséget, tartást, élményeket és értékeket –, de hosszú távon akkor tud igazán biztonságot nyújtani, ha mellette ott van a tanulás, az önálló jövőkép és a felnőtt életre való felkészülés is.

És talán legalább ennyire fontos az is, hogy mindez mögött ott álljon a szülői támogatás. Az a fajta következetes, néha nehéz, de szeretetteljes háttér, amely segít egyensúlyban tartani a terhelést, és nem engedi, hogy a gyerek kizárólag az egyik útra fókuszálva elveszítse a másik fontosságát. Ahogy Guszti története is mutatja: a sport és a tanulás egyensúlya ritkán alakul ki magától – mögötte mindig ott van egy család, amely végigkíséri ezt az utat.