Szerepcsere

„Most nincs kedvem beszélni” – A meccs utáni legnehezebb kilométerek

A legutóbbi meccsünk igazán fordulatosra sikerült. Volt benne minden: nagy küzdelmek, magaslatok és mélységek, remény és csalódás. A végeredmény pozitív kimenetele hol teljesen reménytelennek tűnt, hol újra bizakodóak lettünk, egy pillanatra már szinte biztosnak éreztük, aztán hirtelen megint minden összezuhant.

A meccs után jött a kamasz, lehorgasztott fejjel. Mi pedig, mint a „jó szülők”, természetesen azonnal megrohamoztuk.

– Ügyes voltál, drágám! – mondam. A válasz egy csalódott kamaszos világvége tekintet volt. Ezután pedig jöttek a meccsel kapcsolatos kérdéseink. Ma már látom: egyáltalán nem azzal törődtünk, hogy ő hogy van, mit érez, mire lenne éppen szüksége. Hanem azzal, hogy a saját információéhségünket kielégítsük.

Csúnyán hangzik, de bizony sokszor így működünk szülőként, amikor lejön a pályáról a gyerekünk. Alig várjuk, hogy megtudjuk, mi történt. Tudni akarjuk, miért nyert vagy miért vesztett a csapat, jól játszott-e, mit mondott az edző, és természetesen azt is, hogy miért nem úgy történt valami, ahogy szerintünk történnie kellett volna.

A kamasz pedig a tekintetével egytelműen leadta a drótot: Most nem akarok beszélni.

Hála az égnek, ezúttal sikerült fognunk a jelzést! Nem kérdeztünk tovább. Megetettük, megitattuk, és türelmesen vártunk. Aztán idővel, a maga kamaszos módján, megnyílt. Mesélt. Elmondta azt, amit akkor és úgy gondolt, hogy nekünk is tudnunk kell.

Mi pedig – szülőként – megnyugodva hátradőltünk: megkaptuk a várva várt válaszokat, közben azonban éreztem, hogy ezt most egy kicsit túltoltuk. Nem ez volt a jó kommunikáció.

Mert valójában nem az szülőként a legfontosabb kérdés, hogy mi történt a meccsen, hanem az, hogy mi történt benne. És itt jött a kérdés, amivel valószínűleg nem vagyunk egyedül:

Ha nem a kérdéseinkkel kellene fogadnunk a pályáról lejövő gyerekünket, akkor hogyan kommunikáljunk vele egy nehéz meccs után?

Jacob Levy Moreno pszichiáter, a pszichodráma megalkotója zseniális felismerésre jutott. Úgy vélte, az emberek sokszor nem azért nem értik egymást, mert rosszat akarnak a másiknak, hanem mert képtelenek kilépni a saját szerepükből.

Moreno egyik legismertebb eszköze a szerepcsere. A lényege, hogy nem csak elméletben „képzeljük magunkat a másik helyébe”, hanem megpróbáljuk a másik ember szemével, az ő bőrén keresztül tapasztalni ugyanazt a helyzetet. Nem okoskodva, hanem átélve.

Játsszunk el egy gondolattal! Képzeld el, hogy te ülsz hátul a kocsiban, kimerülten egy nehéz, kudarcokkal teli munkanap után. A gyermeked pedig a volán mögül, felnőttként elkezdi a „vallatást” – Na ma miért kaptál a főnöködtől? Miért nem koncentráltál jobban az értekezleten? – Miért nem lett kész a vezetői beszámoló? Ha így folytatod nem lesz bónuszod! – Őszintén szólva, ennél sokkal többet vártam tőled! – És miközben hallgatod látod a visszapillantó tükörben, a feszült arcát.

Ugye, milyen nyomasztó érzés folyamatosan reflektorfényben lenni? Pillanatok alatt megéreznéd azt a nyomást a gyomrodban, amit ő is érez a hátsó ülésen. Amikor leginkább egy ölelésre, vagy csak egy kis csendre vágynál, a jó szándékú „segítség” hirtelen teherré válik.

Most legyél újra szülő és taktikai elemzés helyett mondd ki azt, ami valójában a szívedet nyomja, de eddig a feszültség elfedte: „Úgy izgultam érted. Annyira szurkoltam nektek! Szerettem volna tudni, hogy jól vagy-e. Annyira büszke vagyok rád!” Ugyanaz a beszélgetés. Mégis egészen más jelentéssel, és egészen más végkifejlettel.

Sportszülőként folyamatosan kapjuk a jótanácsokat. Ne kiabálj a pálya széléről! Ne elemezd rögtön a mérkőzést! Ne helyezz nyomást a gyermekedre! A legtöbben agyban ezt pontosan tudjuk is. Mégis újra és újra ugyanabba a folyóba lépünk. Moreno szerint a valódi változás nem akkor történik meg, amikor logikusan megértünk valamit, hanem amikor át is éljük azt. Ezért olyan erős fegyver a szerepcsere. Nem kívülről nézzük a helyzetet, hanem belülről tapasztaljuk meg a súlyát.

A sportszülőség Bermuda-háromszöge

A sportban valójában három történet találkozik: a gyermeké, a szülőé és az edzőé. Mindannyian ugyanazt a mérkőzést nézzük, mégis egészen mást látunk belőle. A szerepcserét ezért nemcsak a gyermekünkkel kapcsolatban érdemes kipróbálni. Néha az edző helyébe is érdemes egy kicsit beleállni, mielőtt felháborodsz a lelátón képzeld el tíz percre, milyen lehet edzőnek lenni.

Egyszerre 20–30 teljesen különböző gyerek fejlődését, teljesítményét, terhelését és aktuális állapotát kell figyelnie. Csapatot kell építenie, döntéseket kell hoznia sokszor másodpercek alatt, mérkőzést kell koordinálnia, eredményt kell elérnie, miközben minden játékosnak más az erőssége, a személyisége, a motivációja és a fejlődési üteme.

És akkor még ott van 20–30 különböző szülő különböző elvárásokkal, kérdésekkel, aggodalmakkal és természetesen saját gyermekük érdekeit képviselve.Nem biztos, hogy a szerepcsere után minden edzői döntésével egyetértenél. De talán egy kicsit jobban értenéd, milyen elképesztően összetett szerep az övé.

És most fordítsunk egyet a történeten!

Képzeld el, hogy egyszer csak az edző lép oda hozzád a munkahelyeden.

– Kedves anyuka, azt a prezentációt azért egy kicsit profibban is megcsinálhatta volna…

Majd odafordul apukához:

– Apuka, azt a kamatoskamat-számítást megnéztem, és úgy látom, vétett egy számolási hibát. Ennél azért többet vártam volna!

Ugye, rögtön másképp hangzik? Valószínűleg néznénk rendesen.És talán még azt is megkérdeznénk gondolatban, hogy

„Egyébként mi köze hozzá?”

Pedig pontosan ugyanez történik fordítva is.Mi, szülők sokszor olyan magabiztosan értékeljük az edző munkáját, mintha mi is ott ülnénk a fejében, látnánk minden információt, amit ő lát, és ugyanazt a felelősséget viselnénk, amit ő. Pedig nem!

Ahogy az edző sem jön oda hozzánk a munkahelyünkre megmondani, hogyan készítsük el a prezentációnkat, vezessük a projektet vagy számoljuk ki a kamatos kamatot. 

Régen az iskolában az év egyik legviccesebb napja a fordított nap volt, amikor egy időre megcserélődtek a szerepek. Érdekes lenne egyszer ugyanezt a sportközegben is lejátszani. Egy napra a szülők lennének az edzők, az edzők a szülők, a gyerekek pedig… nos, ők talán végre hátradőlhetnének és nevethetnének 🙂

Valószínűleg mi is sokat nevetnénk. De talán közben valami fontosat is megtanulnánk. Azt, hogy egy szerepet kívülről mindig sokkal könnyebb megítélni, mint belülről megélni.

A szerepcsere nem azt jelenti, hogy mindent el kell fogadnunk, amit a másik csinál. Nem jelenti azt sem, hogy ne lehetne kérdezni, jelezni vagy akár kritikát megfogalmazni. Csak azt jelenti, hogy mielőtt ítélkezünk, megpróbáljuk egy pillanatra megnézni a helyzetet a másik szerepéből is. Mert lehet, hogy a végén nem változik meg a véleményünk. De talán megváltozik a hangnem. És sokszor már ez is elég ahhoz, hogy a háromszög ne Bermuda-háromszög legyen, ahol mindenki elveszik a saját igazában, hanem egy olyan háromszög, amelynek mindhárom csúcsa ugyanoda mutat: a gyermek felé.

Záró gondolatként

Talán nem kell minden meccs után tudnunk, mi történt a pályán. Nem kell azonnal elemezni, értékelni, megoldást keresni. Néha elég, ha előbb észrevesszük a gyerekünket. Mielőtt feltennénk az első kérdést, próbáljunk meg egy pillanatra szerepet cserélni:

„Ha most én lennék ő, mire lenne szükségem?”

Lehet, hogy beszélgetésre. Lehet, hogy csendre. Egy szendvicsre, egy ölelésre vagy egyszerűen arra, hogy valaki csak ott legyen. A mérkőzés eredményét idővel elfelejtjük. A gólt, a hibát, a győzelmet és a vereséget is. De arra, milyen érzés volt mellettünk ülni a hazafelé úton, sokkal tovább emlékezhet. Ezért legközelebb, amikor becsapódik a kocsiajtó, ne feltétlenül azt kérdezd „Na, mi volt?” Cserélj szerepet.És ha nem tudod, mit mondj, talán elég ennyi:

„Jó volt látni, ahogy játszol.”