A lelátó edzői

Önreflexió egy meccs margójára

Részt vettem az I. Magyar Sportpszichológiai Nap – Szülőknek konferencián a Sport és Lélek Sport-Pszihoterápiás Egyesület szervezésében, ahol Boronyai Zoltán szenzációs humorral fűszerezve osztotta meg a szakmai tapasztalatait. Nagyon pontosan és érzékenyen mutatta be a sportszülők viselkedését – egyszerre sportolói és edzői szemmel. És talán pont ezért volt ennyire hiteles: korábban ő maga is sportolt, ma a hazai utánpótlás-nevelés egyik meghatározó szakembere, és nem mellesleg sportszülő is. Vagyis pontosan tudja, miről beszél mindegyik oldalról.

Az előadás közben szinte minden egyes felvetett helyzetnél leperegtek előttem a saját sportszülői éveim pillanatai. Ismerős mondatok, ismerős reakciók, ismerős érzések. A fókusz a helytelen szülői magatartáson volt, hiszen azért mentünk, oda, hogy a hibáinkból fejlődni tudjunk. Az előadásában elhangzott egy mondat, amin a közönség egyszerre nevetett fel – és közben szerintem mindenki egy pillanatra magába is nézett:

„A két hely, ahonnan legkönnyebb edzősködni: a lelátó és a fotel.”

Ez a mondat jutott eszembe vasárnap, amikor a kisfiam meccsén ültem a lelátón.10–12 éves gyerekek mérkőzése volt. Egy bajnoki forduló – nem olimpiai döntő. Nem figyeltem, hova ülök, csak arra, hogy nagyjából a pálya felénél legyek. Így aztán sikeresen az ellenfél szurkolótáborában találtam magam. De igazából bárhová is ültem volna, a történet nem lett volna más.

Boronyai Zoltán előadásának egyik diája villant fel a szemem előtt. Ott a lelátón, élőben zajlott előttem. Ahogy a szülők egy része a sípszó után edzőkké és bírókká változtak, a bajnoki forduló pedig olimpiai döntővé. Igazi kafkai átváltozás volt. A szülők üvöltötték torka szakadtukból a maguk igazát, nem törődve a meccsel a gyerekekkel akik olykor zavartan néztek fel egy-egy félőrülten viselkedő szülő felé.

Én sem voltam mindig ilyen nyugodtan ülő anyuka. De mióta ezt a weblapot készítem, és gyűjtöm az anyagokat, rengeteget beszélgetek szakemberekkel, olvasok, közben tanulok és változom.

Most már tudom, hogy amikor mi szülők teljes erőből kritizáljuk a bírót, az edzőt, a másik gyereket – vagy akár a sajátunkat –, a felfokozott állapotban gyakran nem jut eszükbe, mit üzen a gyereknek a viselkedésük. Ott és akkor nem ezzel foglalkozunk, meggyözödésünk, hogy ezt a gyerekért tesszük.

Az igazság azonban az, hogy ilyenkor önzőek vagyunk.

Mert a saját, vélt vagy valós véleményünk kimondása fontosabbá válik, mint az, ami valójában a pályán történik. És közben nem is igazán tudjuk, milyen hatással van mindez a gyerekünkre. A gyerek amikor meghallja a feszült hangunkat, vagy meglátja az arcunkat, ő maga is megfeszül. Az a fókusz, ami addig talán megvolt, elbillen. Teret kap a hibázás, ami könnyen elindít egy negatív spirált. Megjelenhet benne a teljesítménykényszer, szégyen, zavartság. Ott, a lelátón én is tanúja voltam ennek. Egy apuka üvöltve szidalmazta a játékvezetőt, miközben a gyereke újra és újra kifelé nézett – zavartan, bizonytalanul.

És nem szeretnék álszent lenni, korábban én is minősítettem a bírót, mert valóban nehéz kívül maradni. Nehéz csendben maradni, amikor azt látod, hogy a bíró nem vesz észre fizikai bántalmazást, még akkor sem ha látóterében történik.

De van egy határ. Nem szidalmazzuk a bírót, sem az edzőt pláne nem a gyerekeket. Az végképp nem elfogadható, amikor egy szülő a meccs végén odamegy az ellenfél játékosához, és számonkéri, presszionálja. Ez már nemcsak pedagógiai vagy sportszülői kérdés, bizonyos esetekben akár jogi következményei is lehetnek

Ez a viselkedés már nem a gyerekről szól, hanem a szülő saját érzéseiről, indulatáról és arról, hogy ezekkel ott, abban a helyzetben nem tud mit kezdeni. És ez a viselkedés annak a gyereknek, akit egyébként támogatni szeretnénk, rossz élményt ad. És akár oda is vezethet, hogy legközelebb azt mondja:
„Ne gyertek ki a meccsemre.”  Mert ez nem segít. Csak feszültséget hoz. És elveszi a játék örömét – a fókuszt.

Valamiért mi, szülők gyakran természetesnek vesszük, hogy a gyereknek is ugyanannyira jó, mint nekünk ha ott ülünk a lelátón, és szurkolunk neki. Pedig ez korántsem minden gyereknél van így. Rácz Krisztinával a Lelátó pedagógiája című írásban pontosan erről beszélgettünk. A gyerek számára a lelátó nem csupán háttér, hanem egy nagyon erős érzelmi tér.

A kisebb gyerekek kifejezetten keresik a szüleiket a tekintetükkel, figyelik a reakcióikat, az arcukat, a hangjukat. Nem csak azt „hallják”, amit mondunk – hanem azt is, amit közvetítünk. Egy feszült arc, egy csalódott reakció vagy egy ingerült bekiabálás sokkal mélyebben hat rájuk, mint gondolnánk.

A cikk egyik fontos üzenete, hogy a szülő hangja és jelenléte biztonságot is adhat – de ugyanilyen könnyen feszültségforrássá is válhat. Van, akit inspirál, ha a szülei ott vannak, és van, akit kifejezetten feszélyez. Ez nagymértékben függ a gyerek személyiségétől, érzékenységétől és attól a kapcsolattól, amit vele kialakítottunk.

Éppen ezért kulcskérdés, hogy mit viszünk magunkkal a lelátóra. Nem csak a hangunkat, hanem a jelenlétünk minőségét is. És talán a legfontosabb: a szakmai irányítás nem a lelátón történik. A gyereknek nem még egy edzőre van szüksége a háttérből, hanem egy stabil, biztonságot adó szülőre.És hogyan tudsz valóban segíteni abban, hogy a gyereked a legtöbbet hozza ki magából?

Beszélgess vele – elvárások nélkül.

Kérdezd meg, milyen érzés neki, amikor ott vagy a lelátón. Szüksége van-e a jelenlétedre, a támogatásodra. És ha azt mondja, hogy nem szeretné, hogy ott legyél – bármennyire is nehéz ezt elfogadni –, tartsd tiszteletben. Ne terheld rá a csalódottságodat, ne kelts benne lelkiismeret-furdalást!

Ha viszont azt mondja, hogy rendben van, hogy kimész, kérdezd meg azt is: mire van szüksége. Szurkolásra? Vagy csak arra, hogy ott legyél? A legtöbb gyerek az utóbbit választja, a csendes szülői jelenlétet. A meccs után pedig – még ha benned ott is van a „kanapéedző” vagy az autóban megszólaló „sportkommentátor” – próbálj meg várni. Adj neki időt. Főleg egy nehéz mérkőzés után.

Versenysportolók is gyakran mondják, hogy a meccs hatása még sokáig bennük dolgozik. Idő kell, amíg visszatalálnak a hétköznapi ritmusba. Hagyd, hogy ő kezdje a beszélgetést. És ha mégis mondanál valamit, legyen egyszerű, őszinte, tehermentes.

„Örülök, hogy láttalak játszani.” Egy ilyen mondat, nem minősít – mégis kapcsolatot teremt.

Ha a gyermek nyitott a beszélgetésre, engedd, hogy ő beszéljen. Tartsd tiszteletben az érzéseit, a megéléseit. Lehet, hogy a mérkőzés nem úgy alakult, ahogy szerette volna. Ne vágj közbe, ne akard ráerőltetni a saját igazságodat. Lehet, hogy csak arra van szüksége, hogy kiventillálja magából a felgyülemlet feszültséget.

Ha tanácsot kér, ha visszajelzést vár akkor is figyelj, hogyan és mit mondasz neki. Légy őszinte, de ne légy tolakodó. Ha csalódott, finoman jelezd felé, hogy mindenkinek vannak rossz napjai – és hogy a vereségből, a nehézségekből lehet a legjobban tanulni és fejlődni. Ez a figyelem és elfogadás adja meg neki a legnagyobb biztonságot, és építi a kapcsolatot, miközben támogatod a fejlődését.

A lelátón ülve is lehetünk támogatók, figyelmes hallgatók, de feszültséget generálhatunk, ha nem tudjuk kontrollálni a reakcióinkat. A kulcs tehát a tudatosság. Tudatosan jelen lenni a lelátón szavakban, gesztusokban. Figyelni a gyerekre, de közben önmagunkra is. Hagyni, hogy a gyermek döntse el, mire van szüksége, és a döntését tiszteletben tartani. Megélni a sikert és a nehézséget együtt, de úgy, hogy a felelősség és az irányítás a gyerek kezében maradjon. Ha ezt sikerül megvalósítani, a lelátó nemcsak a szurkolás terepe lesz, hanem a kapcsolat, a bizalom és a fejlődés terepe is.

A játék öröm, a fejlődés ajándék.