Amikor a hit elvárássá válik

Hétvégén meccsen voltunk, és hála annak a sok beszélgetésnek, amit szakértőkkel folytathattam az elmúlt időszakban, már tudatosabban figyelem a reakcióimat, a szurkolásomat. Egy vereséget is képes vagyok pozitívan látni, mert megtanultam értékelni a mérkőzésbe beletett munkát és küzdelmet.

Persze izgulok, szurkolok, és néha (remélem) csendben méltatlankodom egy-egy furcsa bírói döntésnél. De közben elkezdtem valóban látni a gyerekeimet – a hibáikkal, az erősségeikkel, a fejlődésük ívével együtt. Mondhatnám, hogy objektíven látom őket, de ez nem lenne igaz. Anyaként tudom, hogy sosem leszek objektív. És nem is szeretnék az lenni. Nekem ők a mindennapok bajnokai.

Amit viszont igyekszem megtanulni, hogy az elvárásaimat a képességeikhez igazítsam. És sokszor gondolkodom azon, hogy szülőként tényleg jól látjuk a gyerekeink képességeit? Vagy néha többet képzelünk beléjük, mint ami valójában bennük van? Ez sokunk számára egy kimondatlan, mégis állandó dilemma

Olyan ez, mint amikor a gyerekek kicsik voltak, és a játszótéren a szülők között csendes verseny zajlott. Az egyik büszkén mesélte, hogy az ő gyereke már felmászik a legnagyobb mászóka csúcsára, mire a másik szülő rátett egy lapáttal: az enyém nemcsak felmászott, hanem a tetején még elszavalta a Nemzeti dalt is. Meggyőződésem, hogy ezek a szülők ott és akkor valóban elhitték, hogy ez egy verseny. Talán már ott, a játszótéren kezdődött…

Természetesen, minden szülő örül, amikor a gyermeke valamiben kiemelkedik a kortársai közül. Ez természetes. Ugyanakkor hajlamosak vagyunk ebből hosszabb távú következtetéseket levonni – és ez már nem biztos, hogy segíti a gyermeket.

Ahogy nőnek a gyerekek, ez a csendes verseny sokszor észrevétlenül átköltözik a sportpályára. A sport kegyetlenül őszinte közeg. Előbb-utóbb a sportoló gyerekek szüleinek túlnyomó többsége szembesül azzal, hogy a gyerek nem lesz olimpikon, nem nyer világszintű díjakat, és nem hozza haza a legnagyobb trófeákat.

Pedig nagyon fontos, hogy bízzunk a gyermekünk képességeiben. A szülői hit a fejlődés egyik legerősebb tápláléka. A gyerek bizonyítani akar, szárnyakat kap, kitartásra sarkall.

A probléma ott kezdődik, amikor a hit elvárássá alakul.

A versenysport azt gondoljuk olyan, mint egy matematikai feladat: adott a cél, adott az eredmény, és úgy tekintünk rá, mintha nem lenne helye hibának. Szülőként akkor hibázunk, amikor nem fogadjuk el a hibákat, amikor olyan sportolói erényeket is belelátunk a gyermekünkben, amelyekkel valójában nem rendelkezik, vagy még nem abban a formában, ahogyan mi elképzeljük.

Ha olyan mércét állítunk, amelyet a gyermek nem tud teljesíteni, akkor hiába tesz bele mindent, hosszú távon azt élheti meg, hogy nem elég jó. A pszichológiában ezt gyakran „könyörtelen mércének” nevezik. Amikor a gyermek – sokszor kimondatlanul – azt érzi, hogy csak akkor értékes, ha folyamatosan kiemelkedően teljesít. Ilyenkor a sport örömét könnyen felválthatja a hibázástól való félelem és az a belső nyomás, hogy még többet kell bizonyítani.

Amikor a hit elvárássá válik, több jel is megjelenhet:

• nem fogadjuk el a gyermek fejlődési tempóját
• a kudarc nem tanulási lehetőség, hanem csalódás
• a teljesítmény fontosabbá válik, mint a gyermek élménye
• a gyermek fél hibázni
• a gyermek önértékelése kizárólag az eredményeitől függ
• a gyermek öröme csökken, miközben a szülői lelkesedés nő
• a sport a gyermek helyett a család identitásának részévé válik
• a sport abbahagyásának gondolata pánikot okoz a családban

Ilyenkor kezdődhet el az, hogy a gyermek már nem a sport öröméért, hanem a szülő elismeréséért sportol.

Ebben a helyzetben nem az a legfontosabb kérdés, hogy ez megtörténik-e velünk, hanem az, hogy miért?

Talán az első lépés az őszinte önvizsgálat. Ha a szívünk mélyére nézünk, sokszor megtaláljuk a válaszokat. Sokszor saját, be nem teljesült álmaink húzódnak meg a háttérben. Néha a biztonságot keressük – azt reméljük, hogy a sport sikert és stabil jövőt ad majd a gyermekünknek. Máskor a társadalmi visszajelzés motivál bennünket. És persze ott van az az őszinte öröm is, amit a gyermek sikere jelent számunkra.

És mit tehetünk szülőként?

A legfontosabb feladatunk talán az, hogy elfogadjuk a gyermekünket olyannak, amilyen. A szeretetünk és az elismerésünk ne a teljesítményétől függjön. Érdemes időnként megállnunk és elgondolkodnunk azon: vajon mi magunk mindig maximálisan teljesítünk? Sosem hibázunk? Mindannyian arra vágyunk, hogy úgy fogadjanak el bennünket, ahogyan vagyunk – miért várnánk el mást a gyermekeinktől?

Segíthet, ha néha őszintén felteszünk magunknak néhány kérdést:

• Vajon a gyerekem ugyanúgy szeretné ezt a sportot, ha nem lennék ott a pálya szélén?
• Tudok-e örülni annak, amit ma megtanult, nem csak annak, amit megnyert?
• Mikor volt utoljára, hogy a sporttól függetlenül dicsértem meg?

A gyermek céljai nem biztos, hogy ugyanazok, mint a mieink. Engedjük meg nekik, hogy megtalálják a saját útjukat. Fogadjuk el, hogy mindenki a saját tempójában fejlődik. Értékeljük azt, hogy sportolnak, hogy örömüket lelik a mozgásban, hiszen ezzel egy életre megalapozhatják az egészségüket.

Talán nincs is fontosabb annál, mint hogy egészséges felnőttek váljanak belőlük – olyan emberek, akik a sport által kitartást, küzdőszellemet és együttműködési képességet tanulnak, és ezekkel az értékekkel lépnek ki a felnőtt életbe.

Legyünk büszkék a gyermekeinkre, és szeressük őket olyannak, amilyenek. Mert a gyerekeknek nem az a legnagyobb ajándék, ha a szülő lát bennük valakit, akik lehetnének, hanem ha akkor is látja őket, amikor nem azt az utat választják, amit elképzelt számukra.