Break – sport vagy művészet?

A Pécsi Sasok emeleti termében az Enemy Squad első generációs tagjával – Filkóházi Zoltánnal ültünk le beszélgetni, aki Nagy Zsolttal közösen indult el átadni tudását és tapasztalatát a PSN Zrt-nél breakelni vágyó gyerekeknek. Miközben ’Fili’ mesélt, néhány mozdulatot is láthattam és az edzésekbe is volt alkalmam bepillantani, amit Bán Viktorral tartottak közösen.

Már a beszélgetés elején érezhető volt az a minőség, ahogyan ők ketten kapcsolódnak ahhoz, amit a break jelentett számukra korábban, és amit ma is jelent. Nem kijelentésekben, nem definíciókban – inkább jelenlétben, mozdulatokban, félmondatokban, a tekinteteikben. 

A breakkel kapcsolatban sokakban felmerül a kérdés: sport vagy művészet? És vajon mit változtatott ezen az, hogy olimpiai számmá vált? A beszélgetés során ezek a kérdések nem válaszokként érkeztek meg, hanem gondolatmenetekként, tapasztalatokként, történetekként.

Ahogy az edzéseket figyeltem, és ahogy a beszélgetés haladt, egyre inkább az lett izgalmas, hogy mit ad ez a mozgásforma ma – azoknak, akik csinálják, és azoknak is, akik most ismerkednek vele. Gyerekeknek, szülőknek, edzőknek. Innen indult ez az interjú.

Elmeséled, hogy mi a break tulajdonképpen és hogy került az életedbe? 

Nekem, hogy jött… az első találkozásom a műfajjal még általános iskolában volt, akkor hallottam életemben először magát a szót is. Ami akkor eljutott hozzánk – képben és információban – minimális volt, és ma már tudom, hogy nem is teljesen „hű kép”: később derült ki, hogy több műfaj is keveredett a fejünkben. Akkoriban sokszor az electric boogie volt szem előtt, és mi azt hittük, hogy „ez az”. 

A break olyan mozgásforma, amelyben a kontrollált, izolált mozgások, az erő, a ritmus és az önkifejezés egyszerre vannak jelen – sport, tánc és művészet határán.

Éreztem, hogy ez rettentően különleges dolog. A korabeli világból teljesen szürreálisnak, idegennek tűnt, és ez nagyon vonzott. 

Sportokhoz vagy inkább tánchoz sorolandó a break? 

A mai napig óriási vita, és nincs igazán deklarálva, hogy tulajdonképpen mi ez a műfaj. Ha kicsomagolnánk: azt mondanám, hogy a 70-es években indult, és akkor mondhattad, hogy tánc. Ma már ezt nem mondhatom ilyen egyszerűen, mert sportág lett. De közben sokan ágálnak az ellen, hogy ez sportág, mert nem csak az: táncrésze is van, és művészi része is.

Ha azt mondom, hogy sport, akkor nem tudok mindent pontosan leírni benne. Mozgástanilag sem, előadásban sem. Kell, hogy legyen egy olyan előadásod, ami akár a modern sportágakat képviseli, de közben művészi is. Versenyben különösen kell ez a „prezentáció”.

Negyven év után úgy gondolom, hogy nem csak sport, nem csak tánc, nem csak művészet – hanem mind egy halmazban. Mozgástanilag pedig azt mondom: ez az emberi mozgás „ABC-je”. Minden, amit az ember a gravitáció ellen, segédeszköz nélkül képes bemutatni. Rengeteg dolog jön néptáncokból, ősi rituális táncokból, harcművészetekből, sportokból, mindenféle táncműfajból. Kell hozzá muzikalitás, így lehet ritmusra építeni. És kell az egyéniség, mert azt is belefűzöd miközben prezentálsz a külvilág felé.

Hogy zajlik egy verseny? Nekem inkább csak olyan emlékeim vagy filmbeli képeim van a break-ről, hogy két banda kihívja egymás és valójában a közönség a zsűri. Hogy van ez mostanában? 

Ha versenyezni akarsz, borzasztó sok mindennel kell foglalkoznod. Mert van sportági része is és van művészet és önkifejezés is benne. A breakesek battle (párbaj) formában, improvizatív módon, nem előre választott, hanem egy akkor megszólaló zenére versenyeznek. A zsűri nem egyetlen mozdulatot, hanem technikát, ritmusérzéket, kreativitást és előadásmódot értékel. A hangsúly azon van, hogyan reagál a versenyző a zenére és az ellenfélre – vagyis mennyire tud jelen lenni és önmagát adni a mozgáson keresztül.

Nem régóta olimpiai sport a breaking. Honnan és hogyan került az olimpiai sportok közé?

2019-ben, akkor volt az első ifjúsági olimpia, és onnantól kezdődött az olimpiai történet. Underground műfaj volt: szórakozóiparban művelték, sok ezren a világon. Amikor olimpiai sport lett, már azon kellett gondolkodni, hogyan viszünk valamit az olimpiára, amikor nincs intézményi rendszere? Végül a sporttánc-szövetségi rendszerbe csúsztatták bele (WDSF – svájci központú). Ki kellett dolgozni a pontozást, a zsűrizést, és intézményesíteni: egyesületek, szövetségek, szakosztályok. Én inkább örömmel fogadtam, mert ha mozgásról van szó, ennek a műfajnak ott a helye.

Mit jelentett és jelent most neked a break? Hosszú évek tapasztalata után? Milyen karrierutat futottál be? 

Nekem az egész életemet jelentette. Tudom, ez tág fogalom, de minden téren meghatározó volt. Volt a versenyzős szakasz, akkor én is versenyeztem. Ráadásul nagyon sikeres voltam: egyéniben és csapatban is. Az első tíz évben olyan sikersorozat volt, hogy a műfaj történetében is történelmet írtunk – a nevünk és a munkásságunk valószínűleg nem fog kikerülni onnan. Aztán 17–18 éven át hivatásként volt az életemben, a szórakoztatóiparban. És közben megmaradt az érdeklődés. Nem az elismerést hajtottam, hanem azt az érzést, hogy a mozdulatokat birtokolni akarom. És őszintén: ma is így vagyok vele.

Ez után jött az oktatás és így kerültél a PSN-hez is? Mi volt a motiváció?

A PSN-nél elindított munka hirtelen jött, és az egyik legjobb dolog volt. A 2010-es évek végén a fókuszból háttérbe kerültem, és elkezdtem átadni a tudást: kezdőknek, középhaladóknak. Elindult a gyerekoktatás egyesületi szinten és nyitottam a felnőtt érdeklődők felé és ez lett a Breakness. 
A Covid zárások közben, önkormányzati támogatással született meg egy megoldás: intézményi keretben és létrejött egy szakosztály. Úgy tudom, országban elsőként, és Európa szinten az elsők között: nem egyesület, hanem sportági szakosztály. Erre a mai napig büszke vagyok, és hálás vagyok a vezetésnek.

A szülőknek mit mondanál: hogyan érdemes támogatni a gyerekeket ebben a sportban? 

A támogatás sokféle. Főleg kicsiknél látom, hogy a szülők nagyon ott akarnak lenni. Eleinte ezt nehéz volt elfogadni, de megbarátkoztam vele: a gyerekeknek kell egy bázis, sokszor azonnal megosztják a szülővel, hogy „láttad?”. És a szülő tud segíteni abban is, hogy megnyugtassa: nem baj, ha nem megy egyből.
Otthon pedig azzal tudják támogatni, ha lelkes követőként teret adnak neki. A lényeg, hogy legyen kapcsolat a szülő, a műfaj és a gyerek között – akár közös mozgásban, akár videók nézésében, akár abban, hogy a gyerek érzi: ez fontos és értékelt dolog. Ha otthon is megjelenik a gyakorlás – „otthon gyakoroltam”, „anyával gyakoroltunk”, „apának megmutattam” – akkor az már jelzi, hogy mélyebb érdeklődés alakul.

Mitől más a break mint más sportok? 

A gyerekek nagyon sokat tanulnak arról, hogy hogyan kapcsolják össze és elevenítsék meg a gondolataikat és érzéseiket a testükkel, hogyan bontanak mozdulatokat elemekre, hogyan építik fel türelemmel olyan „lego módra” . Türelem, kitartás, hit abban, hogy a látszólag lehetetlent meg lehet csinálni – ezek nagyon erős tanulások.

Számít, hogy valaki melyik a domináns keze vagy lába?

Igen, számít – de nem úgy, hogy „jobb vagy bal”. Inkább az irányok: ki merre forog, kinek mi kézenfekvő. Ez nagyon hamar kiderül a felmérésnél. Az elején a fő kérdés nem is a fizikai állapot, hanem a mozgáskészség: mennyire tud kontrollálni, mennyire érti meg az instrukciót, milyen az alap testtudata.

És sokszor az a helyzet, hogy még a breaket el sem lehet kezdeni egy ideig, mert előbb alapokat kell építeni (kontroll, stabilitás, ízületi mozgás, ritmus).

Köszönöm szépen! Nagyon örülök, és köszönöm, hogy mindezt megosztottad. Remélem, hogy minél több szép sikert értek el mert valóban nem csak a praktikai részt adtad át, hanem az életérzést is sikerült! Gratulálok az utatokhoz és az első generációkhoz hasonló sikereket kívánok Nektek és a további generációknak!

 

Ha szeretnétek kipróbálni a breaket, keressétek a szakosztályt! Ahogy az interjúból is láthattátok, nincs korosztályos megkötés, a sport bármikor elkezdhető.

 

készítette: Bodor Judit