Kamaszkor, határok, bizalom

Kamaszkor, határok, bizalom – beszélgetés Fehér Ildikó pszichológussal

Ildikóval az ismeretségünk már lassan egy évtizedre nyúlik vissza. Egy komolyabb betegségem idején ő volt az a stabil mentális támasz, aki megtanított arra, hogyan tápláljam belső erőmet akkor is, amikor minden külső kapaszkodó eltűnik, és csak önmagamra számíthatok. Ez lett az egyik legfontosabb belső erőforrásom.

Éppen ezért tudtam, hogy ha a kamaszkor kihívásairól szeretnék beszélgetni valakivel, olyasvalakire van szükségem, aki nem csak szakmailag felkészült, hanem emberileg is képes finoman, ítélkezés nélkül jelen lenni. Ildikó ilyen.

Fehér Ildikó pszichoterapeuta-jelölt, alkalmazott egészségpszichológiai szakpszichológus, Brainspotting terapeuta és addiktológiai konzulens. Több mint tíz éve vezeti online felületét Segítség! – Kamasz a gyerekem címmel, ahol szakmai tudással és személyes tapasztalattal segíti azokat a szülőket, akik kamasz gyermekük nehézségei között keresik az eligazodást.

Ildikóval hasonló értékeket vallunk: hisszük, hogy minden problémára létezik járható út, és hogy minden szülő mögött ott állhat egy támogató, megtartó közösség. Ez az a szemlélet, ami mindkettőnket vezérel a munkánkban és a közös diskurzusainkban is.

Beszélgetésünk alatt sokminden elhangzott, de ez volt a kedvenc mondatom:

„A kamaszkor akkor kezdődik, amikor a szülő kezelhetetlenné válik.”

Én jót mosolyogtam rajta, mert ha őszinték akarunk lenni a kamaszok szemével tényleg ilyenek vagyunk. A kamaszok sokszor azt élik meg: hogy a szülő túlreagál, következetlen, hol enged, hol tilt, túlaggódik. Pedig nem kell „más” szülővé válni, hiszen a kamasz is ugyanaz a gyermek, akit a szívünk alatt hordtunk, és ahogy végig mentünk a különböző szeparációs fázisokon, most egy újabb következik.

– Ildikó, hogyan tudjuk észrevenni, hogy a kamasz azért vonul el a szobájába, mert egyszerűen a kamasz üzemmódba kapcsolt, vagy mert valamilyen problémával küzd?

– A saját belső erő megtalálása és kialakítása nem velünk született dolog. Az élethelyzetek hozzák magukkal, és közben magunk is gyakoroljuk. Amikor azt látjuk, hogy egy kamasz teljesen motiválatlan, nem lehet kikelteni az ágyból, semmibe sem fog bele, folyton aludna, nem lehet hozzá kapcsolódni, nem reagál – ez már elég erős jelzés arra, hogy valami nincs rendben, és ezzel kezdeni kell valamit.

Szülőként azonban sokszor nehéz megítélni, hol van a határ: mikor aggódunk túl, és mikor nem vesszük észre időben, hogy baj van. Ennek az alapja valójában mindig a kapcsolat minősége. Ott, ahol a szülő–gyerek kapcsolat jó, a szülő észre fogja venni, ha baj van, és ösztönösen tudni fogja, mikor kell közbelépni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig azonnal felismerjük a problémát, hanem azt, hogy van tere és lehetősége annak, hogy idővel felszínre kerüljön.

Ha azonban a kapcsolat nem jó, akkor a szülő hiába rendelkezik tudással, nem fog átlátni a gyereken, így az apró, finom jeleket sem veszi észre. Egyébként az a tapasztalatom, hogy egy-két hét zárkózottabb viselkedés még belefér – éppen ezért nem egy-egy viselkedést, hanem a változás irányát és tartósságát érdemes figyelni.

– Mikor kell komolyabban venni?

– Fontos hangsúlyozni, hogy a kamaszkor természetes velejárója lehet az átmeneti visszahúzódás és hangulatingadozás. Ugyanakkor vannak helyzetek, amikor nem érdemes tovább várni, és szakember segítségét kérni nem túlzás, hanem felelős döntés.

Ha az alábbi állapotok heteken át fennállnak, vagy romló tendenciát mutatnak, érdemes pszichológushoz fordulni – akár szülőként önállóan is:

• tartós levertség, érdeklődés elvesztése
• jelentős alvás- vagy étvágyváltozás
• elszigetelődés, kapcsolatok megszakítása
• hirtelen iskolai teljesítményromlás
• reménytelenséget kifejező mondatok („nincs értelme semminek”)

Azonnali segítség szükséges, ha önsértésre, halállal kapcsolatos gondolatokra utaló jelek jelennek meg. Ilyenkor nem kell kivárni, és nem kell attól félni, hogy „túlreagáljuk” a helyzetet.

– Mi a teendő, ha már nem egy-két hétről van szó?

– Természetesen nem azzal kell kezdeni, hogy holnap reggel indulunk a pszichológushoz. Először azt kell kitalálni, hogyan lehet egyáltalán közeledni a gyerekhez, főleg, ha kamasz – és tudjuk, hogy a kamaszok gyakran elérhetetlennek tűnnek. A külső segítség szóba hozása tehát nem tiltott téma, hanem időzítés kérdése: fontos, hogy ne riadalomból, hanem kapcsolódásból induljon.

A rövid, félmondatos válaszaikkal nem lehet messzire jutni, és könnyű azt érezni, hogy nem engednek be. A kérdés tehát az: hogyan lehet úgy közelíteni, hogy az ne legyen tolakodó, mégis kapcsolatot teremtsen?

Erre azonban nincs univerzális válasz, mert minden kamasz és minden szülő–gyerek kapcsolat egyedi. Minden családban kialakul egy saját működési rendszer. De egy jó kapcsolatban a szülő kíváncsi arra, hogy mi van a gyerekével, és nem fél közelíteni hozzá.

Sokszor az okozza a nehézséget, hogy a szülők megijednek, túlgondolják, túltolják a kérdést, és ezzel válik kezelhetetlenné a helyzet. Pedig elég lenne őszintén csak ennyit mondani:

– Figyelj, látom, hogy valami nincs rendben. Szeretném, ha beszélnénk róla.

Ha erre az a válasz, hogy „nem akarok”, akkor adunk időt, majd újra megpróbáljuk. Ha harmadszorra is elutasít, jöhet az én-közlés:

– Nekem nagyon rossz így. Látom, hogy nem vagy jól, de nem mondasz semmit. Nem tudok mire gondolni. Fontos lenne, hogy beszéljünk róla. Neked is könnyebb lesz, ha megosztod.

Ez nem tolakodó, hanem kapcsolódó közeledés – persze minden szülő a saját stílusában fogalmazza meg. De fontos, hogy a hangsúly és a stílus ne legyen vádló.

A kamaszkor olyan, mint amikor egy kisgyerek megtanul járni: eltávolodik, majd visszatér, nagyobb távolságra megy, majd visszafut a biztonságba. Minél jobban azt érezzük, hogy eltávolodik tőlünk, annál inkább szüksége van ránk. És a lényeg: legyünk ott.

Fontos, hogy a gyerek azt érezze: bízunk abban, hogy jó döntéseket tud hozni.

Ez persze nem mindig egyszerű, mert a mai kamaszok másképp gondolkodnak. Ők a digitális robbanásban nőttek fel, az információs társadalom a természetes közegük. Más a gondolkodásmódjuk, mint a miénk volt, amikor még nem volt internet, telefon, állandó elérhetőség. Ők egy pillanat alatt választ kapnak mindenre.

Ha mi szülőként nem fogadjuk el ezt a különbséget, és nem próbáljuk megérteni az ő világukat, akkor tényleg bajban leszünk.

 

– Hogyan hozzuk szóba, ha úgy érezzük, baj van, és szüksége lenne a kamasznak mentális támogatásra?

– Valószínűleg nem kell rögtön a szülőnek felhoznia a témát, mert a mai kamaszok – ha van valami problémájuk – gyakran maguk is megpróbálnak megoldást keresni. Az is lehet, hogy ő megy oda hozzád, és mondja el, hogy szeretne külső segítséget kérni.

A pszichológushoz járás már egyáltalán nem tabu. A mai fiataloknak ez teljesen természetes dolog: önismeret, tudatosság, segítségkérés. Persze vannak gyerekek, akik otthon azt hallják, hogy pszichológushoz menni „gáz”, de ahol ez nincs jelen, ott a kamaszok kifejezetten nyitottak.

– Hogyan vehetjük észre időben, ha egy kamasznál szerhasználat jelei kezdenek megjelenni? És hogyan különíthetjük el mindezt a kamaszkorra jellemző, normális bezárkózástól vagy hangulatingadozástól?

– A szerhasználat felismerése kamaszkorban nehéz, mert sok jel átfed a normális kamaszkori viselkedéssel. A korai kísérletezés gyakran nem látványos, ezért nem egyetlen jelre, hanem változások mintázatára érdemes figyelni.

Figyelmeztető jelek lehetnek:

Viselkedés

• hirtelen társaságváltás, titkolózás
• ingerlékenység, indokolatlan düh
• szabályokkal szembeni szélsőséges ellenállás

Érzelmek

• szélsőséges hangulatingadozás
• érzelmi kiüresedés
• fokozott szorongás

Teljesítmény

• romló iskolai eredmények
• motivációvesztés, hiányzások

Fizikai jelek

• alvászavar, állandó fáradtság
• megváltozott étvágy
• szemvörösség, szokatlan szagok

Fontos: egy-egy jel önmagában nem jelent szerhasználatot. A lényeg, hogy a szülő ne maradjon egyedül a bizonytalanságával, hanem merjen kérdezni, segítséget kérni, és időben megosztani a kételyeit egy szakemberrel

Ahhoz, hogy a gyerek merjen őszinte lenni, és elmondja, ha kipróbált valamit, ahhoz a bizalmat nem kamaszkorban kell elkezdeni, hanem jóval korábban. Egy kamasz akkor fog elmondani egy ilyen súlyú dolgot, ha tudja, hogy a szülő nem büntetéssel reagál, nem zárja el, nem veszi el a telefonját, hanem beszélget vele.

– Gyakran hallom szülőktől, hogy tartanak attól: ha szóba hozzuk a szereket, akkor a gyerekek csak még kíváncsibbak lesznek, és emiatt esetleg ki is próbálják.

– A drogprevenció nem arról szól, hogy elmagyarázzuk, mi a drogok hatásmechanizmusa. Hanem arról, hogy megtanítjuk:

• nemet mondani,
• asszertíven kommunikálni,
• önismeretre,
• segítséget kérni,
• felismerni a veszélyes helyzeteket.

És igen, beszélni kell a szerekről is. Az az érv, hogy „ha beszélek róla, csak felhívom rá a figyelmet”, egyszerűen nem igaz. Ugyanez lenne a logika azzal, hogy ha nem beszélek a gyereknek a szexről, akkor majd nem fogja csinálni. Dehogynem, csak nem tudja majd a lehetséges következményeit. Fontos, hogy észrevegyük a gyerek nem vákumban él. És amit nem otthon az ő érettségi szintjének megfelelően hall a szüleitől, azt mind megtalálja szűrés nélkül az interneten.

Fontos azt is tudatosítani, hogy a probléma nem a szer önmagában, hanem a függőség. Függőség kialakulhat alkoholtól, fűtől, vásárlástól, képernyőtől, játéktól – bármitől.

És itt jön a digitális függőség témája. A mai gyerekek életében a telefon része az iskolának, a kommunikációnak, a tanulásnak. Nem működnek az egyszerűen „elveszem tőle a telefont” típusú megoldások hiszen az iskolákban discord /teams/facebook csoportok vannak, különböző kommunikációs csatornákon (messenger, whatsup, viber) kommunikálnak, gyakorlatilag a COVID óta online világban élnek.

Szerintem iszonyatosan fontos lenne a szülőknek, hogy az álszentséget levetkőzzék. Ha haladunk a korral, akkor ne azt mondjuk, hogy „kitiltom a tévét a családból” – ez a régi sztereotípia –, hanem azt, hogy megtanítom a gyerekemet, mit érdemes nézni, hogyan érdemes használni, mire jó és mire nem jó az adott dolog.

Még órákig tudtunk volna beszélgetni, de Ildikó is odaért a célállomásra. Abban maradtunk, hogy folytatjuk a korosztályra jellemző problémák megbeszélését. Ami fontos: ha úgy érzed, baj van a kamaszoddal, fordulj bizalommal szakemberhez – akár egyedül te, szülőként is –, és biztos lehetsz benne, hogy segítő kezekre találsz. Ha aktuális kamaszproblémákról szeretnél részletesen olvasni, keresd a Segítség! – Kamasz a gyermekem Facebook-oldalt.

 

Lezárásként

Az én megélésem Ildikóval való beszélgetés után, hogy a kamaszkor nem egy ellenséges időszak, hanem egy természetes fejlődési szakasz, amelyben a gyerek fokozatosan megtanulja, hogyan legyen önálló, és hogyan hozza meg a saját döntéseit. A szülő feladata nem az, hogy tökéletes legyen, hanem hogy jelen legyen, amikor igazán szükség van rá. A bizalom, a figyelem és az ítélkezésmentes kommunikáció építi azt a hidat, amelyen a kamasz biztonságosan haladhat a felnőtté válás útján.