Nem azt tanulják, amit mondunk

Nem azt tanulják, amit mondunk, hanem amit élünk – Bodor Judit írása

Ezek a cikkek kevésbé szólnak rólunk, sokkal inkább segítségnyújtásból születnek. Azért, hogy neked, kedves sportszülő, legyen egy kapaszkodód. Szülőktől – szülőknek: gyerekekről, edzőkről, sportról. A sportban mindig akad egy történet, ami nem biztos, hogy ide tartozik, de ez most talán egy olyan, amit szeretnék megosztani, mert úgy érzem, helye van.

Egyre nagyobb teret kap az élménysport, a mozgás és a közösségi élmény összekapcsolása. Sokan ismeritek a „csak egy kör” Balaton-kört – futva. A csapattársaimmal négy éve kezdtük el, és valahogy benne maradtam. Minden évben jön ez a kihívás, és nem engedem el. 

Most sem úgy készültem, ahogy „kellene”, mert nincs mögöttem klasszikus edzésterv, felépített struktúra. Van viszont sok apró mozgás: edzések gyerekekkel – core és mobility, heti kézilabda, bringás közlekedés és esti hengerezés a nappaliban, amikor érzem, hogy nem tudnak ellazulni az izmaim. 

Nekiindulunk, mindig megvan ki kezdi, és sorra jönnek a szakaszok. Az első végén megérkezik az érzés, hogy ez megvan nem volt rossz, de lehetett volna jobb is – itt lemegy a nap. 

Aztán pihenek a buszon – már ahogy a buszon menet közben lehet. Jön a második szakasz, az eleje nem esik jól, de valahogy átvergődöm magam ezen is a sötétben. Ilyenkor megszületik a szokásos fogadalom is: jövőre biztosan többet fogok fókuszáltan készülni. Aztán újabb pihenő. A harmadik szakasz hullámzó lejtő, emelkedő, lejtő és közben felkel a Nap és leérek a partra, egy pillanatra azt érzem, hogy ezért a látványért megéri. De jön a következő emelkedő, szembeszél, és újra a mélypont, mert nem bírom az emelkedőt. Eszembejut, hogy felhívom a többieket, hogy jöjjenek értem és váltsanak le.

És akkor történik valami. Megcsap az orgona illata, amit a szembeszél hoz. Ott megérkezik a hála, a jelenlét, a figyelem. És az illatra figyelek, a tavaszra, a frissességre. És visznek tovább a lábaim és várom a következő illatvihart. Ez egy olyan pillanat, amiben egyszerre vagyok jelen több szerepben: anyaként, edzőként, sportolóként.
És közben megérkezik a válasz a kérdésre, hogy miért vagyok itt: a fiam, a csapattársaim a gyerekek, akikkel dolgozom, az orgona illata – és én magam.

És vele együtt egy felismerés: a gyerekek nem azt tanulják, amit mondunk nekik, hanem azt, ahogyan működünk. És ezt nem tudjuk „jól mondani” – csak csinálni. 

A sportszülőség egyik legnagyobb kérdése nem csak az, hogy mit mondunk a gyerekünknek egy-egy edzés vagy mérkőzés után, hanem az, hogy mit lát rajtunk közben. Látja, hogyan viszonyulunk a kihívásokhoz, hogyan reagálunk a kudarcra, mit kezdünk a fáradtsággal, a bizonytalansággal és a saját határainkkal. És ez sokkal mélyebben hat, mint bármilyen tanács.

Szülőként folyamatos egyensúlyozásban vagyunk: támogassam vagy motiváljam, ott legyek vagy hagyjam önállósodni, segítsek vagy hagyjam hibázni. Sokszor azt hisszük, ezek a döntések határozzák meg leginkább a gyerekünk útját. Valójában azonban nem ezek a legerősebb hatások, hanem az, hogy milyen állapotból hozzuk meg őket. Feszültségből, félelemből, bizonyítási vágyból – vagy jelenlétből, bizalomból, kapcsolódásból.

Van egy terület, amiről kevesebbet beszélünk, pedig a gyerekek számára ez az egyik legbeszédesebb: a testünk. A gyerek nem csak azt látja, hogy sportolunk-e. Azt is érzékeli, hogyan vagyunk benne a testünkben, hogyan reagálunk a terhelésre, hogyan kezeljük a fáradtságot, hogyan állunk bele egy nehéz helyzetbe. Megérzi, hogy valóban jelen vagyunk-e, vagy csak „csináljuk” kötelességből, elvárásból vagy félelemből. És ez formálja az ő viszonyát is a saját testéhez, teljesítményéhez és határaihoz.

Sokszor azt hisszük, példát mutatni azt jelenti, hogy jól csináljuk: fegyelmezettek vagyunk, következetesek vagyunk, „jó mintát adunk”. De a gyerekek nem a tökéletességből tanulnak, hanem a hitelességből. Abból, hogy amit mondunk, összhangban van azzal, ahogyan élünk. A példamutatás nem viselkedés, hanem állapot.

Talán néha érdemes egy lépést tenni ebbe az irányba. Ha eddig „csak” kísértük a gyerekünket az útján, megpróbálhatjuk mi is megélni egy-egy szeletét. Nem ugyanúgy, nem ugyanakkora tétben, de annyira, hogy egy kicsit közelebb kerüljünk ahhoz, miben van ő valójában – testileg és mentálisan. Mert innen már nem csak támogatni tudunk, hanem kapcsolódni is.

Az UltraBalaton számomra nem csak egy verseny, hanem egy önismereti út is. Egy tükör, amiben megfigyelhetem magam a csapattársak, a barátok, az ismerősök és a többi résztvevő visszajelzésein keresztül. És közben ott van a kérdés, ami talán minden sportszülőben megszületik: vajon mit lát belőlünk a gyerekünk?
Talán itt kezdődik a valódi kapcsolódás. Amikor nem csak kísérjük őket — hanem mi is megérkezünk az útra.