Két világ – egy gyerek

Mit kérdez a szülő valójában azzal, hogy: „Van neked egyáltalán gyereked?”

Egy edző felel a sportolóért, a csapatért. Ő kíséri végig a gyerekek fejlődését, látja, ki mennyit lépett előre a saját képességeihez, korához és lelkiállapotához képest. Ő tudja, mi van a fáradt mozdulat mögött, felismeri, ha a gyerek nemcsak testben, hanem lélekben is elfáradt. És azt is látja, amikor valaki csendben, de hatalmasat nő önmagához képest.

Kutatások is megerősítik, hogy a gyerek sportbeli fejlődését nemcsak az edzések száma vagy a tehetség befolyásolja, hanem az edzővel való kapcsolat minősége is. Ha a gyerek érzi, hogy bíznak benne, hogy fontos, és hogy figyelnek rá, akkor biztonságban van – és ott születik meg az igazi fejlődés. (Davis & Jowett, 2010)

Amikor a szülő csalódik

Van az a pillanat, amikor a verseny után a szülő a lelátón ül, és a gyereke nem úgy szerepelt, ahogy ő remélte. Ilyenkor sok minden összesűrűsödik: a gyerekért érzett féltés, az elvárás, a vágy, hogy sikerüljön, és talán a saját gyerekkori élmények is. Ha a szülő kérdéseire a válasz, amit az edző ad, azzal kapcsolatban, hogy miért nem játszott többet, miért nem ő indult, vagy miért nem jött az eredmény – nem elég megnyugtató, elhangozhat az a kérdés, ami mögött sok minden van:

„Van egyáltalán neked gyereked?”

Ez a mondat ritkán szól arról, amit kimond. Valójában inkább ezt kérdezi:

„Érted, mit érez most az én gyerekem?”
„Tudod, milyen nehéz nekem elengedni, hogy más dönt róla?”
„Láthatom-e benned azt a felnőttet, akire igazán rábízhatom őt?”

Ez nem rosszindulat, hanem aggodalom. A szülő azt szeretné érezni, hogy az edző nemcsak szakember, hanem ember is. Hogy nemcsak látja, de érti is a gyereket.

A szülői minták árnyéka

Amikor a szülő túl erősen reagál, sokszor nemcsak a jelen helyzet szólal meg benne, hanem a múlt is. Ha őt gyerekként keményen bírálták, most tudattalanul attól fél, hogy a gyerekével is igazságtalanok lesznek. Ha gyerekként nem kapott elismerést, most szeretné, hogy a gyerekét végre észrevegyék. Ezek természetes, emberi minták – de csak akkor nem irányítanak, ha felismerjük őket.

Hellstedt (1987) már évtizedekkel ezelőtt leírta: a sportban a szülő–edző–gyerek kapcsolat akkor működik jól, ha mindhárom fél a maga helyén marad. A szülő támogat, az edző irányít, a gyerek pedig tapasztal. Amikor ez felborul, a gyerek szorult helyzetbe kerül.

A gyerek középen – két világ között

Ha a szülő számon kéri az edzőt, a gyerek nemcsak hallja, hanem érzi is a feszültséget. Ő szereti az edzőjét, és szereti a szüleit is. De ilyenkor két szeretett felnőtt között találja magát – és nem tudja, kinek higgyen. Sok gyerek ilyenkor magát hibáztatja és előfordulhat akár az is, hogy kellemetlenül érzi magát, ha szülei megnézik a sportszerepléseit. Pedig legtöbbször a konfliktus nem róla szól, hanem arról, hogy a felnőttek nem ugyanonnan nézik ugyanazt a helyzetet.

Az edző, mint biztonságos pont

A gyerek életében az edző különleges helyet foglal el: valahol a tanár, a mentor, a példakép és a „másik felnőtt” között. Geddes (2007) szerint a gyerek számára az edző biztonságos bázis lehet – olyan ember, akire felnézhet, és akihez visszatérhet, ha valami nem sikerül. Nem kell, hogy az edzőnek saját gyereke legyen ehhez. Elég, ha érti a gyereket, figyel rá, és kiszámíthatóan, tisztelettel bánik vele.

Milyen a jó tekintélyszemély?

Egy jó edző nemcsak tanít, hanem példát ad. Nemcsak a sportban, hanem az életben is. Néhány ismertetőjegy, amit a gyerekek éreznek, és a szülők is megnyugodhatnak tőle:

• Következetes, de nem rideg: Ha megígéri, hogy mindenki játszik, akkor tényleg mindenki kap lehetőséget – még akkor is, ha az eredmény kockázatosabb.
• Tisztel, mielőtt tiszteletet vár: Meghallgatja a gyereket, nem vág közbe, és nem él vissza a hatalmával.
• Látja az embert a teljesítmény mögött: Tudja, ha valaki fáradt, vagy ha valami bántja, és nem nyomja lejjebb, hanem teret ad neki.
• Határt tart, de nem falat húz: A gyerek tudja, mit lehet és mit nem – de azt is, hogy bármikor kérhet segítséget.
• Képes dicsérni, de nem hízeleg: Nemcsak a végeredményt, hanem az erőfeszítést ismeri el: „Ma bátran próbáltad, ez sokat ér.”

Egy ilyen emberre könnyebb rábízni a gyereket, mert a szülő érzi: jó kezekben van – nemcsak szakmailag, hanem emberileg is.

Egy csapatban

A sportban a gyerek akkor fejlődik igazán, ha a szülő és az edző egy oldalon állnak. Nem mindig ugyanúgy látnak mindent, de ugyanazért dolgoznak: hogy a gyerek megtanuljon küzdeni, hinni magában, és örömét lelje abban, amit csinál. Mert végső soron nem az a kérdés, hogy van-e gyereke az edzőnek, hanem az, hogy mindhárman – szülő, edző, gyerek – egy csapatban játszanak-e.

„A gyerek ott fejlődik jól, ahol szeretik, és biztonságban érzi magát.
Ahol nem fél hibázni, mert tudja, hogy akkor is szeretik.”

„A gyereket nem a teljesítményéért kell szeretni, hanem azért, aki ő.
Ha érzi, hogy elfogadják, abból lesz igazi teljesítmény.”

(Vekerdy Tamás)

(A cikker írta: Bodor Judit egészségcoach)