A sportban is új nyelvet kell tanulnunk

„A sportban is új nyelvet kell tanulnunk” – Interjú Kenyeres Andrással, sport mentáltrénerrel

A sport világában egyre többször kerül szóba a gyerekek mentális biztonsága, hogyan lehet egészségesebb, támogatóbb közegben nevelni a jövő sportolóit. Ennek apropóján beszélgettünk Kenyeres Andrással, a Kenyeres Consulting Europe alapítójával, sport mentáltrénerrel, szakíróval, pszichológia PhD kutatóval, aki több mint egy évtizede dolgozik sportolókkal és sportszövetségekkel.

András nem csak trénerként, hanem emberként is elkötelezett abban, hogy új szemléletet hozzon a magyar sportba. Tapasztalata szerint ehhez nem elég a szakmai tudás – új nyelvet kell tanulnunk, amelyben helyet kap a megértés, a biztonság és az empátia is.

– Hogyan lettél biológusból mentális tréner?

– Biológus az eredeti diplomám, innen indultam. Szoktam is mondani tréfásan, hogy állatokkal kezdtem, aztán emberre váltottam – és megérte a váltás. Azóta már pszichológiai PhD-kutatóként is tevékenykedek, kutatok, tanítok, sportolókkal és cégekkel, sportszövetségekkel dolgozom. Sokféle tevékenység fut párhuzamosan az életemben – oktatás, írás, ülések, kutatás –, de mind ugyanabba az irányba mutat: a megismerés és segítés felé. Ez az, ami igazán összefogja a munkám.

– Hogy jött ez a váltás? Volt ennek köze a sporthoz vagy a családhoz?

– Részben igen, de több tényező is közrejátszott. Korábban multinacionális környezetben dolgoztam, ott kezdtem el coaching­gal foglalkozni. Az egyik ügyfelem Märcz Tamás lett, aki később barátom és kollégám is lett a magyar vízilabda-válogatott akkori szövetségi kapitányaként. A közös munkánk azt vizsgáltuk, hogyan lehet azokat a módszereket, amiket az üzleti életben már jól használunk, a sportban is alkalmazni.

Ez az időszak rengeteg új tapasztalatot hozott. Láttam, mennyire hiányzik  Magyarországon az a fajta érthető, közérthető nyelvezet, ami nem tudományos zsargon, hanem a sportolók, szülők és edzők számára is befogadható mentális eszköztárt ismertethet meg. Ebből született később két év munka után a „Győztes gondolkodás” című könyvem, amelyet a HVG Könyvek adott ki.

Amikor megjelent, sokan megkerestek azzal, hogy „miért nem tanítod is, ha már ennyire rendszerezetten leírtad?” – így indult el a mentáltréner-képzés, amit immár hatodik éve tanítok. Akkoriban még nem volt sok elérhető képzés ebben a témában, mostanra viszont megsokszorozódott a számuk, ami szerintem jó jel: azt mutatja, hogy nő az érdeklődés, és egyre nagyobb a nyitottság van mentális támogatásra a sportban – akár a felnőtteknél, akár az utánpótláskorúaknál.

Közben már lassan két éve kutatjuk az utánpótláskorban tapasztalható pszichológiai bántalmazás jelenségét is. Magyarországon erről nincsenek empirikus kutatási adatok, legfeljebb megjegyzések, vélemények, benyomások. Mi viszont konkrét adatokat gyűjtöttünk, és már vannak is eredményeink, amelyeket hamarosan publikálunk. Annyit elárulhatok: nem túl rózsás a helyzet.

– Egyre többet lehet hallani erről a médiában, korábbi élsportolók is nyilatkoznak az őket ért atrocitásokról. De nem kell messzire mennem: a közvetlen környezetemben is vannak olyan gyerekek – több sportágból is –, akik az edző viselkedése miatt váltottak sportágat vagy klubot.

– Igen, sajnos ez nem ritka eset. A pszichológiai bántalmazás jelen van a sportban, és a kiindulási pont sokszor az, hogy az edzők is így nőttek fel – számukra ez a természetes, tehát ezt adják tovább. Csakhogy ma már más világban élünk. És félreértés ne essék: senki sem mondja, hogy a sportban nincs szükség kemény munkára vagy fegyelemre, csak nem mindegy, milyen eszközökkel érjük el, a hogyanon van itt a hangsúly.

Egy 13 éves gyereknek sem kell elviselnie, hogy üvöltenek vele, megalázzák, vagy káromkodnak vele. Az iskolában sem elfogadott ma már ez a viselkedés, a sportban sem szabadna annak lennie.

A Nemzetközi Olimpiai Bizottság egyértelmű ajánlásokat fogalmaz meg a pszichológiai biztonságról. A verbális bántalmazás, amiről beszélsz, konkrétan lefedi az általuk meghatározott tiltott magatartásformákat. Ez azt jelenti, hogy jelenleg sokan dolgoznak úgy, hogy – az olimpiai bizottság definíciója alapján – bántalmazó légkört hoznak létre. Ez pedig nem csak az edzők felelőssége, hanem a teljes rendszeré: a sportvezetésé, a szülőké, a társadalomé. Hiszen ők is jóváhagyják, eltűrik, sőt fizetik is ezeket az edzőket.

– A magyar valóságban ezt megvalósítani viszont nehéz.

– Ez igaz. Ugyanakkor az edzők kezébe eszközöket kell adni. Ha csak azt mondjuk nekik, hogy „ne csináld így”, de nem mutatjuk meg, hogy hogyan csinálhatnák másként, akkor nem lesz változás. Ha megkérdezed tőlük, hogy „a legjobbat akarod a gyereknek?”, százból száz igent mond, szerintem. Ha megkérdezed, hogy „elfogadod, hogy ez a generáció más?”, szintén igent mond. A kérdés csak az, hogy nyitottak-e tanulni. Lesz, aki igen – és rájön, hogy ez működhet másképp is. A változás viszont nem egyik napról a másikra történik. Évek, talán egy évtized is kell majd hozzá. De elindult.

– Te mit gondolsz, hol kellene kezdeni a változtatást?

– Az ilyen típusú, konzervatívabb felfogású emberek különösen érzékenyek a „fentről jövő” utasításokra. Ha a sportvezetés például azt mondja, hogy „figyeljetek, változtatunk, ezt most így kell csinálni”, sokan először nem fogják szeretni, lehet később sem, de alkalmazkodni fognak, mert a hierarchiában való gondolkodás sokkal inkább sajátjuk, az autoritás tiszteletben tartása általában nem kétséges.

A felnőtt sportolók jogilag több eszközzel meg tudják védeni magukat; a gyerekek viszont kiszolgáltatottabbak. Éppen ezért a szülőknek, a társadalomnak és a jogrendnek kell védenie őket. Ideális esetben a szülők összefognak: közösen, szülői csapatként állnak ki a gyerekekért — tudom, ez sokszor álomszerűnek tűnik, de épp ebbe az irányba kell haladnunk. Minden változásnak lesznek ellenzői, és ez a szemléletváltás sem egyik napról a másikra történik.

Mi adatokat gyűjtünk, hogy lássuk, mennyire súlyos a probléma itthon, és hogy mit lehet tenni — ahelyett, hogy kizárólag egy-egy „rossz edzőt” pellengérre állítanánk. Közösen a sportvezetéssel és sportszülőkkel együtt kell megtalálni a megoldást: hogyan tegyük motiválttá az edzőket az új készségek elsajátítására, hogyan biztosítsunk számukra a tanulási időt. Meg kell tanítani nekik az alternatív módszereket, mert nem ugyanaz, ha valaki egyszerűen hangosan kommunikál, vagy ha valakit kiabálással, üvöltéssel megaláz. A gyerek nem hülye: pontosan érzi a különbséget.

Ez egy társadalmi kérdés is, amelynek erős gyermekvédelmi vonatkozása van. Az eredményesség nem az ostorral, a testi vagy szóbeli megalázással érhető el — létezik fenntartható, motiváló humánus módszer is. Ne higgyük el azt a tézist, hogy csak megfélemlítéssel lehet teljesítményt elérni; ez egyszerűen nonszensz, amelyet sokan hisznek.

Lezárás – sportszülői szemmel

A sportban tehát valóban új nyelvet kell tanulnunk – olyat, amelyben a fegyelem mellett a megértés, a tisztelet és a biztonság is helyet kap. A szemléletváltás lassú folyamat, de ahogy András fogalmaz: már elindult, és egyre többen értik meg, hogy a mentális egészség nem gyengeség, hanem alap erőforrás. A következő részben e szemlélet egyik konkrét megvalósulásáról, „A sportoló az e1ső” pro bono programról beszélgetünk majd, amely a fiatal sportolók mentális támogatását tűzte ki célul.