A játék ereje
Ha a gyerek csak játszani akar – és nem versenyezni
Amikor a srácoknak van egy kis szabadidejük, kedvenc programjuk a foci vagy valamilyen vízi móka – legyen az a Balaton, az uszoda vagy a Duna. A lényeg, hogy legyen náluk labda. Szeretem nézni őket, ahogy önfeledten játszanak: nincs tét, nincs elvárás, csak a mozgás és a nevetés. Ilyenkor mindig eszembe jut, milyen jó lenne, ha ez az öröm sosem veszne el, még a versenyszezon közepén sem. Néha eltűnődöm, vajon elégszer engedjük-e, hogy a gyerekeink „csak” játszanak, anélkül, hogy mindig célt, vagy eredményt keresnénk. Ismerős érzés? Szülőként könnyű elbizonytalanodni, pedig a játék pontosan az, ahol minden kezdődik.
A játék, mint természetes motiváció
A legtöbb gyerek számára a mozgás örömforrás. A játékban nem kell megfelelni, nincs tét, csak öröm, együttműködés, csapategység. A sportnak ebben a korai, játékos szakaszában alakul ki a testtudat, a mozgáskoordináció és az a pozitív megerősítés, hogy „ügyes vagyok valamiben”.
Ha a sport túl korán a teljesítményről, nem pedig az örömről szól, a gyerekek könnyen elveszíthetik ezt az alapélményt. A játék tehát nem a verseny előtti állapot, hanem a sport lényegének része – egy olyan belső hajtóerő, ami hosszú távon is megtartja a mozgás szeretetét.
A szülő dilemmája: „Mennyire erőltessem a versenysportot?”
Sok szülő fejében ott motoszkál a kérdés: mennyire kell, vagy szabad erőltetni a versenysportot? A válasz nem egyszerű, de fontos látni: a gyerekek nem egyforma ritmusban érnek. Van, akiben korán megjelenik a versenyszellem, másban csak később, és van, akinél soha nem lesz meghatározó.
A sportoló gyerekeknek csak kis százaléka lesz valóban versenysportoló, ezért a legtöbb, amit tehetünk, hogy ameddig csak lehet, fenntartjuk a belső motivációt. Ha a gyerekben megmarad a sporthoz fűződő jó érzés, bármikor dönthet úgy, hogy többet szeretne kihozni magából. De ha a sporthoz a nyomás, a teljesítménykényszer vagy a feszültség társul, sokkal hamarabb elveszítheti az érdeklődését.
Ha később jön meg a versenykedv vagy egyáltalán nem
Nem minden gyerek született versenyző. És ez teljesen rendben van. Sok sikeres sportoló volt, aki később talált rá a teljesítmény örömére – amikor már napi rutinná vált a mozgás, otthonosan mozgott az adott sportban, és volt benne mit szeretnie. És nagyon sok boldog ember van, aki nem a versenyzésben találta meg az örömöt, hanem másban, mégis az élete fontos része maradt a sport.
Azok a gyerekek, akik eleinte „csak játszottak”, gyakran később is kreatívabbak, bátrabbak és rugalmasabban reagálnak az élet más területein előforduló versenyhelyzetekre. A játékban ugyanis megtanulnak belső szabályokat követni: kitartani, együttműködni, nevetni, ha valami nem sikerül. Ezek a képességek sokkal értékesebbek, mint bármelyik korai győzelem.
A játék maradandó ereje
A sport nem feltétlenül a győzelemről szól, hanem arról, hogy megéljük a mozgás örömét, a közösséget, a nevetést, az együtt töltött időt. Ha egy gyerek „csak játszik”, az nem hiányosság. Az azt jelenti, hogy még mindig ott van benne az, amiért a sport igazán fontos: az öröm. És ha ezt megőrizzük, akkor később bármerre is visz az útja a mozgás mindig az élete része marad.
Gondolat a végére
A gyereknek nem mindig kell versenyeznie ahhoz, hogy nyerjen. Már azzal sokat nyer, ha olyan mozgásformát végez ami örömet okoz neki.
