A szülő a legrosszabb, ami egy edzővel történhet?

Egy sportszülő gondolatai a bizalom, a határok és az együttműködés teréről.

Nemrég egy utánpótlás-konferencián ültem, sportszülőként, amikor egy edző kijelentette: „A szülő a legrosszabb, ami egy edzővel történhet.”

Őszinte leszek: még a lábujjaim is ökölbe szorultak.

Ezen a konferencián több edzőt is hallottam nyilatkozni, és szülői szemmel úgy tűnik, a megítélésünk nem mindig kedvező. Sok edző úgy látja, hogy mi szülők gyakran nem tartjuk a határainkat, túl sokat akarunk befolyásolni — és ebből fakadnak a konfliktusok. De vajon mi vezetett ide?

 

Hogyan jutottunk el idáig? – A félreértések és szerepzavarok természetrajza

A sport világában a szülő és az edző egymásra vannak utalva. Miközben az edzők adják a szakmai irányt, a fejlődési keretet és a motivációt, mi szülők teremtjük meg a részvétel feltételeit, a logisztikát, érzelmi hátteret, időt és sok esetben az anyagi eszközöket. Különösen azokban a sportágakban, ahol a támogatottság alacsony, mi biztosítjuk a felszerelést, mi utaztatjuk a gyerekeket, és mi tartjuk életben azt a rendszert, amelyben az edző és a gyermek együtt dolgozik.

Ennek ellenére érezhetjük azt, mi szülők, hogy „a szükséges rosszként” vagyunk kezelve. De lehet, hogy nem a szándékainkkal, hanem a kommunikációs mintáinkkal és határainkkal van gond — és ez negatív érzéseket vált ki az edzőkből.

Mit árul el ez a kijelentés az edző személyiségéről?

Amikor azt hallottam, hogy „a szülő a legrosszabb”, az első gondolatom, ja nem a második az volt: milyen személyiség az, aki ilyen élesen fogalmaz? A kijelentés sok mindent elárulhat a kommunikációs kultúráról és a konfliktuskezelés módjáról. Másrészt arról is, hogy egy ilyen mondattal az edző nem a szülőt minősíti, hanem a saját eszköztelenségét tárja fel. Az ilyen mondatok mögött legtöbbször kiégés, frusztráció, kommunikációs vagy határkezelési nehézség áll. Ez nem rossz szándék, hanem megoldatlan belső terhek jelei.

Milyenek vagyunk mi szülők valójában?

Itt kezdtem el igazán gondolkodni. Valóban olyan „rosszak” vagyunk? Természetesen nem. De sokfélék vagyunk:

• vannak, akik túlzottan belefolynak,
• vannak, akik túlzottan kivonódnak,
• vannak, akik féltenek, de nem tudják jól megfogalmazni,
• és vannak, akik egyszerűen nem kaptak mintát arra, hogyan kell sportos helyzetekben kommunikálni.

A legtöbb „problémásnak bélyegzett” szülő valójában félti a gyermekét, és nincs eszköze arra, hogy ezt jól fejezze ki. Az edző pedig ezt kontrollvesztésnek, kritikának vagy beleszólásnak éli meg.

És milyenek az edzők?

Nem mondhatjuk, hogy minden edző tapintatlan vagy kiégett. Sőt az általam ismert edzők többsége elkötelezett, a gyerekek fejlődéséért dolgozik, együttműködő és támogató – még úgy is, hogy az edzői hivatás sem anyagilag, sem társadalmi megbecsülésben nem aranybánya. Ugyanakkor természetes, hogy van olyan edző, akivel nem működik az összhang. Ahogyan egy párkapcsolatban, a kommunikáció és együttműködés minősége két emberen múlik.

Hol csúszik félre a kapcsolat?

A legtöbb probléma abból adódik, hogy a szerepek nem tisztázódnak. Az ideális szerepfelosztás így néz ki:

• Az edző feladata : a szakmai döntések
• A szülő feladata : lelki, érzelmi és fizikai háttér biztosítása

Ha mindketten a saját szerepünkben maradunk, találkozunk középen — ott, ahol a gyerek érdeke áll.

Mit tehetünk mi, szülők?

• Hagyjuk az edzőt dolgozni. Nem kell minden részletbe beleszólni.
• Szeressük és támogassuk a gyereket. Ez a legfontosabb feladatunk.
• Kérdezzünk, de ne irányítsunk. A kérdés: „Miben tudok segíteni?” sokkal többet épít, mint a „Miért nem így csinálod?”.
• Fogadjuk el, hogy az edző más nézőpontból látja a helyzetet. És ez így van jól.

Mit tehet az edző? Nézőpontváltás az ő oldalukról.

Talán érdemes végiggondolni, a sok szülő közül valóban hány az, akivel nem lehet együttműködni? Valószínűleg sokkal kevesebb, mint amennyire a hangos, nehéz helyzetek alapján gondolnánk. A pozitív példák azonban kevésbé maradnak meg — pedig ezek működtetik az utánpótlásrendszert.

Az edzők részéről a nyitottabb kommunikáció, a szerepek tisztázása és az érzelmi határkezelés sok konfliktust előzne meg.

Lehetünk-e jobbak egymásnak?

A közös cél a gyermek fejlődése. Talán a kérdés nem az, hogy ki a legrosszabb, hanem az: hogyan lehetünk a legjobbak egymásnak? Mert a sport végső soron nem egy játszma a felnőttek között, hanem egy tér, ahol egy gyermek fejlődni, küzdeni, tanulni és örömmel játszani szeretne.

Az edző és a szülő nem ellenfelek, hanem két oldal ugyanannak a nevelési folyamatnak. És ha ezt felismerjük, a gyerekek végre azt kapják, amire a legnagyobb szükségük van:

• biztonságot,
• iránymutatást,
• hiteles példákat,
• és fejlődési lehetőséget.

Záró gondolat

A gyermek sikere a mi közös sikerünk. Edző, szülő, gyermek — csak együtt tudunk valódi fejlődést elérni. A valódi kérdés nem az, ki okozza a legtöbb nehézséget, hanem az: hogyan válhatunk egymás számára támaszokká, és nem terhekké?