A szülők szerepe a sportban

A szülők szerepe a sportban – Interjú Kenyeres András sport mentáltrénerrel (III. rész)

A Sportoló az Első interjúban Kenyeres Andrással arról beszéltünk, mennyire megváltozott az utánpótlásról való gondolkodás: ma már nem csak az edzésmódszerek és a fizikai felkészítés számítanak, hanem a gyerek mentális jólléte, a biztonságos és megtartó sportközeg. De mindez nem értelmezhető anélkül, hogy a rendszer egyik legfontosabb szereplőjéről, a szülőről ne beszélnénk. A sportoló útja ugyanis háromlábú: edző–szülő–gyerek hármasa tartja stabilan. Most arra fókuszálunk, milyen határok, szerepek és felelősségek tartják egyensúlyban ezt a rendszert, és hogyan tud a szülő valódi támasz lenni, a teljesítmény helyett a fejlődést segítve.

– Milyen szabályokat, határokat javasolsz a sportszülőknek?

– Nagyon fontos, hogy a szülő tudja, mik a saját határai, és tisztában legyen azzal, hol kezdődik az edző, a gyerek és hol van ő, mint szülő felelőssége. Nem szabad összemosni a szerepeket. Sok szülő gondolja, hogy ha rengeteg időt, energiát, pénzt áldoz a gyerekre, akkor beleszólhat mindenbe. Ez tévhit. A gyerek sportolása, az edzésterv, a technikai részletek az edző feladata. A szülőnek az a dolga, hogy támogassa gyerekét, de ne próbálja átvenni azt a szakmai munkát, amely nem a sajátja. A tiszta határok része az is, hogy a szülő és az edző között legyen egy nyugodt, átlátható kommunikáció. A jó együttműködés nem arról szól, hogy mindenben egyetértenek, hanem arról, hogy mindkét fél érti, mi az ő szerepe, és tisztelettel kommunikál a másikkal.

– És ez hogyan jelenik meg a gyakorlatban?

– Sok szülő gondolati szinten tudja, de tudati szinten nem mindig. Gondolj bele: a szülő ott ül a lelátón, látja az edzést, látja a hibákat – és nehezen tudja visszafogni magát. Pedig fontos, hogy a gyerek szabadon fejlődhessen, és az edző módszertanát ne kérdőjelezze meg folyamatosan (kivéve, ha bárminemű bántalmazást tapasztal természetesen). Ez nem jelenti, hogy a szülő passzív, hanem azt, hogy a határokat tudatosan betartja.

– Mi a helyzet a szülői szorongással?

– Ma sok szülő túlterhelt, szorong a gyerek teljesítménye miatt, és gyakran azt hiszi, hogy ha nem lesz ott minden edzésen, nem lesz a gyerekéből bajnok. Ez tévhit és káros. A kutatások sem támasztják alá, hogy a szülői jelenlét mindenható, sőt, sokszor zavaró is lehet. A gyereknek nem árt a függetlenség: ugyanúgy kell megtanulnia kezelni a kihívásokat, hibázni és újrakezdeni.

A hosszú távú motiváció kulcsa nem a tehetség, és nem is a számonkért eredmények, hanem az, hogy a gyerek jól érzi magát, és belső biztonságérzete van a sportban. Ha ezt a közeget adjuk meg, sokkal tovább marad aktív és elkötelezett.

– Tehát a szülői jelenlét befolyásolja a teljesítményt?

– Igen, de nem mindig pozitívan. Ha a szülő minden edzésen jelen van, az a gyerekre nyomást helyezhet, hisz más, fontos szemek is jelen vannak, amely viselkedést szabályozhat. Gondolj bele: ha az iskolában mindig ott lenne anyu vagy apu, a gyerek ugyanígy viselkedne? A határozott, következetes jelenlét fontos, de a túlságosan közvetlen kontroll nem feltétlenül segíti a fejlődést.

– Mit tehetünk azért, hogy a szülők valóban támogató módon legyenek jelen a gyerek sportéletében?

– Szerintem a legtöbbször támogatók, csak nem feltétlenül jól. Fontos, hogy a szülők ismerjék a saját szerepüket, határaikat, és tisztában legyenek azzal, hogy a gyerek kibontakozása nem a szülő teljesítménye feltétlenül; nem egy vászon, amin kedvünkre festegethetünk! A hosszú távú motiváció kulcsa nem a tehetség, és nem is a számonkért eredmények, hanem az, hogy a gyerek jól és biztonságban érzi magát a sportban. Ha ezt a közeget adjuk meg, sokkal tovább marad aktív és elkötelezett.

– Van valami, amit te különösen fontosnak tartasz a szülők számára?

– A legfontosabb: engedjék, hogy a gyerek kiteljesedjen, és ne a saját elképzeléseiket próbálják ráerőltetni. Hagyjuk, hogy a gyerek megtanulja a felelősséget, a küzdést, a hibázást és persze a fejlődést. Ha a szülő tudatos, következetes és szeretetteljes, az a gyerekre nyilvánvalóan pozitívan hat. De hogy mit értünk támogatás és szeretet alatt, az nyilván szór. Én azt látom, hogy sokszor túlzottan nagy nyomást tesznek a szülők önmagukra, sőt talán a társadalom is. Ha szerető, elfogadó, ugyanakkor határokat is felállító közegben nő fel a gyermekünk, akkor mi már megtettük, amit tehettünk. Sokan azt gondolják, hogy a gyerekek karrierje tőlük függ, amely a fentiek tekintetében igaz lehet (szeretet, támogatás), de más szempontból ne feledjük, a gyermekünk egy másik ember, saját érzésekkel, kialakuló célokkal, tervekkel, potenciálokkal és saját úttal, amit nekünk tiszteletben kell tartanunk. Lehet egy növényt locsolni, abba a talajba tenni és olyan fényviszonyok közé, amely neki a legmegfelelőbb, hogy a legszebben fejlődhessen, de vagdoshatjuk is, metszhetjük, hogy beleformálódjon egy általunk jónak tartott környezetbe – mi döntünk melyik megközelítést alkalmazzuk. Én az elsőben hiszek!

Lezárás:

A gyerek sportútja nem csak eredményekből, hanem belső érési folyamatokból áll: önfegyelem, kitartás, önbizalom, hibakezelés. Ezeket nem lehet helyette megélni, sem gyorsítani, sem kikényszeríteni. A szülő szerepe ezért nem a pályáról irányítani, hanem a pálya széléről támogatni – megfelelő távolságból, de mindig elérhetően. Ha az edző teszi a dolgát, a gyerek tanul és fejlődik, a szülő pedig szeretetteljes, következetes kereteket ad, akkor olyan közeg születik, amelyben a sport valóban épít: embert, jellemet és hosszú távú motivációt. Ez a hármas együtt teremti meg azt a biztonságos alapot, amelyre a Sportoló az első program gondolata is épül: minden döntésben, minden helyzetben a gyerek érdeke legyen az első.