Kinek mennyi jut belőlünk?

Testvérek, versenysport és szülői egyensúly

Van két gyermekem. Két teljesen különböző személyiség, különböző testalkat, különböző lelkület – és ugyanaz a sport. Aki régebb  óta olvassa a cikkeket, jól tudja, hogy csupán a véletlen műve, hogy mindketten ugyanabban a sportágban kötöttek ki. Ezzel viszont szinte elkerülhetetlenné vált az is, hogy összehasonlítsák a teljesítményüket – és sajnos nemcsak ők ketten teszik ezt meg egymás között, hanem sokszor az edzők és a környezet is.

Én magam nagyon tudatosan igyekszem nem hasonlítgatni őket, mert gyerekkoromban szívből utáltam, amikor másokhoz mértek. Van azonban egy helyzet, amivel azt hiszem, sokan találkozunk a hétköznapokban: amikor a testvérek – alapból is, de a sportoló testvérek talán még inkább – a testvéri szövetséget is egyfajta versenynek élik meg.

Elkezdik figyelni, ki mikor, mennyit kap belőlünk, kire mennyi figyelem jut, és vajon a másiknak nem jut-e egy kicsivel több. Komolyan, néha azt érzem, azt is megszámolják, kire hányat pislogok. 😊

És talán nem is az a legfontosabb kérdés, hogy valóban ugyanannyit adunk-e nekik. Hanem az, hogy ők vajon úgy érzik-e, hogy ugyanannyira fontosak nekünk. Egy korábbi cikkemben (Sporttestvérek: Rivalizálásból csapatmunkába) már írtam arról, hogyan kovácsolhatjuk a gyerekek közötti otthoni versengést egymást támogató csapatmunkává. Most viszont egy másik, legalább ennyire fontos oldalról szeretném megfogni a témát: a mi szülői belső küzdelmeink, a logisztika és az elcsúszó figyelem miatt érzett bűntudatunk felől.

Klasszikus testvéri játszmák ezek, amelyek a versenysport feszített, stresszes közegében még élesebben buknak a felszínre. Sok sportoló testvérpárt ismerek, és bátran kijelenthetem: a probléma cseppet sem egyedi. Legyenek a testvérek ikrek vagy néhány év korkülönbséggel születettek, akár egy egész évtizeddel elválasztva egymástól; legyenek azonos vagy különböző neműek; űzzék ugyanazt a sportágat vagy két teljesen eltérőt – a rivalizálás és a láthatóságért folytatott küzdelem valahogy időről-időre minden családban megjelenik.

Amikor nem jut mindenkire ugyanannyi figyelem

A gyerekek elképesztő radarokkal rendelkeznek. Olyan apró részleteket vesznek észre, amelyek felett mi felnőttek egyszerűen elsiklunk. És nem azért, mert nem figyelünk rájuk, vagy mert kivételeznénk, hanem mert a napi ezer feladat mellett nem vagyunk szuperszámítógépek. Nem világrengető dolgokra kell itt gondolni, nálunk a legutóbbi éppen az volt„Ő miért ehetett csokit?” 

Néha végtelenül egyszerű a magyarázat. Nálunk éppen a tesó nem este 8-kor akart csokit enni hanem korábban. De sokszor ésszerű vagy szakmai a magyarázat. Más testalkat, más napi fizikai terhelés, eltérő táplálkozási igény – van, akinek a megnövekedett kalóriaigénye miatt egyszerűen több energia, akár több csoki is belefér a napjába. 

Nemrég a barátnőmmel beszélgettem, akinek a kislánya küzdősportot űz, ahol súlykategóriák vannak. Náluk most éppen az a helyzet, hogy a versenyig oda kell figyelni a testsúlyára. Nyilvánvalóan nem ugyanazok a szabályok vonatkoznak rá, mint a testvérére. 

De néha nincs ilyen emelkedett válasz. Néha egyszerűen csak dolgozó szülők vagyunk, tele határidőkkel, háztartással, logisztikával, és nem tudunk a nap minden másodpercében mindenkire maximálisan odakoncentrálni. Néha ide, néha oda jut egy picivel több figyelem. Nincs ebben semmiféle szándékosság vagy tudatos megkülönböztetés.

Korábban lelkiismeret-furdalásom volt, egy-egy ilyen kérdés után, ma azonban már nem szokott.(legfeljebb akkor, ha én magam eszem meg a csokijukat titokban…). Tudom, hogy nem szándékos különbségtételről van szó a részemről, csupán a napi rohanásban csúszott el egy hajszálnyit a fókusz. 

Tudom hogy sok szülő – ahogy korábban én is – rosszul érzi magát ebben a helyzetben. Mintha minden egyes ilyen pillanat azt bizonyítaná, hogy valamit nem csinálunk elég jól. Én pedig szeretnélek tiszta szívből megnyugtatni benneteket.

Kedves szülők, az év túlnyomó részében erőtökön felül teljesítetek.

Nem tudunk tökéletes szülők lenni minden egyes pillanatban. És ez így van rendjén. Emberek vagyunk. Hús-vér érzésekkel, fáradtsággal, figyelemhiánnyal, hibákkal és korlátokkal. Nem pedig beprogramozott robotok, akik minden helyzetben pontosan ugyanannyi figyelmet, időt, csokit és ölelést osztanak ki. 😊

A gyerekeknek nem tökéletes szülőkre van szükségük, hanem olyanokra, akik törődnek velük, akik figyelnek rájuk, és akik képesek beismerni a saját korlátaikat. Akik néha elfáradnak, olykor hibáznak vagy nem jól reagálnak. De észreveszik, ha valami félresiklott, és megpróbálják helyrehozni.

Gyakorlati megoldások

Attól még, hogy a jelenség természetes, szülőként nagyon sokat tehetünk azért, hogy elsimítsuk a feszültségeket és feloldjuk a rivalizálást. Nézzük a leghatékonyabb lépéseket!

1. Őszinte és tiszta beszéd: Ki mire vágyik pontosan?

Üljünk le a gyerekkel kettesben, és beszéljük át nyíltan: ő mit szeretne, mire vágyik, miben érez hiányt? Ne találgassunk! Ha azt kéri, hogy vele is pont úgy foglalkozzunk valamiben, mint a tesóval, vizsgáljuk meg közösen, hogy ez kivitelezhető-e. Egy klasszikus példa: a balerina kishúg táplálkozása nem lehet pontosan ugyanaz, mint a súlyemelő bátyusé. De megtalálhatjuk az arany középutat: készíthetünk közösen olyan egészséges, finom nasit, amit mindketten büntetlenül ehetnek. Ha pedig a testvérnek speciális étrendje vagy több engedménye van, vonjuk be partnerként: kérjük meg, hogy a saját nassolnivalóját ne közvetlenül a tesója szeme előtt egye meg, tiszteletben tartva az ő diétáját.

 

2. Meccsek és tornák: A logisztika és a jelenlét megosztása

Mi történik, ha egy napon két külön városban van a gyerekeknek mérkőzése? Itt is érdemes először leülni és megbeszélni, hogy kinek mennyire fontos a szülői jelenlét. Van, akinek sokat jelent, ha a lelátón ülünk, más pedig lehet, hogy egyáltalán nem igényli, hogy ott legyünk minden egyes meccsén. Ha mindkettőjüknek fontos, akkor jöhet a következő kérdés: meg tudjuk-e oldani logisztikailag? Nem mindig. És ez is rendben van.

Lehet, hogy egyik alkalommal anya megy az egyik gyerekkel, apa a másikkal. Máskor cserélünk. Előfordulhat, hogy az egyik meccsre egyikünk sem tud eljutni, viszont később meghallgatjuk, hogyan sikerült, megnézzük a videót, vagy egyszerűen csak megkérdezzük: „Na, mesélj, milyen volt?” Mert a jelenlét nem mindig azt jelenti, hogy fizikailag ott ülünk a lelátón. Jelen vagyunk akkor is, amikor értő figyelemmel, hallgatjuk gyermekünket és érzi, hogy fontos nekünk, ami vele történik.

 

3. Nem azonos felszerelés: az anyagi és szakmai valóság magyarázata 

Örök vitapont lehet a sportfelszerelések különbsége. „Neki miért olyan a meze, cipője, ütője, nekem miért nem?” – ismerős kérdés lehet sok sportoló testvér szájából.

Ilyenkor szerintem nem érdemes elhallgatni a különbséget, és főleg nem kell úgy tenni, mintha nem lenne rá magyarázat. Egyszerűen, őszintén el lehet mondani, mi van mögötte.

Ha az egyik gyerek még csak most kóstol bele egy sportágba, nem feltétlenül tudjuk, hogy néhány hónap vagy év múlva is ugyanilyen lelkes lesz-e. Ilyenkor teljesen más lehet a felszereléshez való hozzáállás is. Ráadásul sok sportágban az egyesület a kezdő gyerekeknek bizonyos felszereléseket biztosít. Ilyenkor el lehet mondani: „Te még most ismerkedsz ezzel a sportággal. Ha később is úgy érzed, hogy ezt szeretnéd csinálni, és látjuk, hogy hosszú távon is itt maradsz, természetesen neked is meglesz a saját felszerelésed.”

Az is előfordulhat, hogy egyszerűen a két gyerek életkorából és sportolási szintjéből adódik a különbség. Ahogy nőnek, változik a testalkatuk, más méretű és más műszaki paraméterekkel rendelkező felszerelésre lehet szükségük, egyes korosztályokban pedig már komolyabb vagy speciálisabb védőfelszerelés kell. Ilyenkor sem arról van szó, hogy az egyik gyerek többet ér, vagy neki „jobban jár”, hanem arról, hogy éppen másra van szüksége.

A tapasztalatom az, hogy a gyerekek – ha őszintén és partnerként beszélünk velük – meglepően megértőek tudnak lenni. Persze valószínűleg lesz egy kis duzzogás. Egy pár perces durcás csend. Esetleg egy jól irányzott „De ez nem igazságos!” is belefér. 😊

De ha hagyjuk, hogy kijöjjön belőlük a csalódottság, majd nyugodtan elmagyarázzuk, miért alakult így, sokszor megértik. Nem az a cél, hogy soha ne legyen különbség közöttük, hanem az, hogy értsék, miért van különbség.

 

4. Moreno gyerekszemmel 

A legmélyebb és legfontosabb lépés az empátia megtanítása. A gyerekek nem önzőek. Egyszerűen még fejlődésben vannak, és a világot természetes módon elsősorban a saját szükségleteiken és érzéseiken keresztül látják. Ezért amikor azt érzik, hogy a testvérük valamiben többet kapott, vagy mi valamiben nem úgy figyeltünk rájuk, ahogy szerették volna, sokszor még nem tudják automatikusan figyelembe venni a mi oldalunkat is, de ezt megmutathatjuk nekik.

Nálunk is volt olyan helyzet, amikor hiába próbáltam elmagyarázni, mit szeretnék mondani, egyszerűen nem értette meg. Akkor vettem egy nagy levegőt, és azt mondtam: próbáljuk meg szerepcserével!

Eljátszottuk, hogy ő a felnőtt szülő. Reggel korán felkelt, elment dolgozni, bevásárolt, elintézett egy csomó mindent, hazament, elvitte a gyerekeit edzésre, és mostanra egyszerűen elfáradt. Én pedig eljátszottam a dacos gyereket, aki éppen valamiért nem akarja megcsinálni, amit kérnek tőle. Az utóbbi szerep egyébként meglepően jól ment nekem. 😊

De ami ennél fontosabb: a szerepcsere segített neki megérteni, hogy ugyanaz a helyzet egészen másképp néz ki attól függően, honnan nézzük. Amíg ő csak azt látta, hogy anya nem foglalkozik vele eléggé, addig a másik oldalról már azt is meg tudta látni, hogy anya egész nap rengeteg mindent csinált, elfáradt, és egyszerűen nem maradt ugyanannyi energiája mindenre.

Nem azt kellett megértenie, hogy neki nincs igaza, vagy hogy nem lehet rosszul esnie valaminek. Azt kellett meglátnia, hogy az ő érzése mellett az én helyzetem is létezik.

És talán éppen ezt is érdemes megtanítani a gyerekeinknek: hogy a szeretet nem attól lesz valódi, hogy mindig minden tökéletesen működik. Hanem attól, hogy közben próbáljuk megérteni egymást 

 

Záró gondolat: A szeretet nem osztható fel

A testvérek rivalizálása a sportban nem feltétlenül valami, amit mindenáron meg kell szüntetnünk. Inkább egy olyan helyzet, amiben a gyerekek megtanulhatják, hogyan osszák meg egymással a figyelmet, hogyan alkalmazkodjanak, hogyan mondják el, ha valamire szükségük van, és hogyan tudjanak örülni a másik sikerének akkor is, amikor nekik éppen nehezebb napjuk van.

És közben mi, szülők is megtanuljuk elengedni azt az érzést, hogy mindenkinek mindenből pontosan ugyanannyit kell adnunk. Tanuljuk elfogadni, hogy néha az egyik gyereknek több időre, figyelemre vagy segítségre van szüksége. És azt is, hogy ettől a másik gyerek nem kap kevesebb szeretetet. Mert a család nem egy mérleg, ahol minden grammnak egyenlőnek kell lennie.

A gyerekeknek nem tökéletes szülőkre van szükségük, hanem olyanokra, akik törődnek velük, figyelnek rájuk, és képesek beismerni a saját korlátaikat. Akik néha elfáradnak, néha hibáznak, néha elrontanak valamit, de ha kell, megállnak, meghallgatják a másikat, és megpróbálják helyrehozni.

A szülői szeretetet nem a patikamérlegen porciózott egyforma percek, csokik, meccsek vagy új sportfelszerelések mennyisége méri, hanem hogy érezzük ebben a családban mindannyian fontosak, számíthatnak ránk, és a testvérük szeretete soha nem vesz el a sajátjukból.